Polar – A Netflix új fejvadásza

Gráczer Asztrik 2019. Már. 29. 0 1

A streaming szolgáltatások megjelenése és rohamos elterjedése elsősorban a TV-s platform megreformálására tett – nyíltan kijelenthető – legsikeresebb kísérlet. Gondoljunk csak olyan sorozatokra, mint az HBO Trónok harcája, vagy akár a Netflix felületén debütált Narcos, vagy a Black Mirror.

Az utóbbi cégóriás az elmúlt években törekedett a saját gyártású, egész estés filmjeivel magához vonzani a mozi szerelmeseit is. Ennek jegyében született a bravúros, kedvező kritikai fogadtatású Birdbox, 2018 novemberében és a gyártósorról frissen kikerült, Mads Mikkelsen nevével fémjelzett Polar is.

A film a cselekmény szempontjából szinte végletekig szájbarágós módon tárja a néző elé az alapkonfliktust: a bérgyilkosok nyugdíjazása túl nagy költséget jelent a munkaadójuk számára, ezért a fegyverek szögre akasztása előtt így vagy úgy, de elteszik láb alól megbízottjaikat.

Ennél a pontnál kapcsolódik a történetbe a Mads Mikkelsen által alakított Duncan Vizla, „művésznevén” a Black Kaiser, aki a film kezdetén már nyugalmazott éveire készül. Nem meglepő módon Vizla lesz az a bérgyilkos, aki rájön, hogy milyen cselt eszeltek ki ellene, és kezdetét veszi az egyszemélyes bosszúhadjárat egykori munkáltatója, Mr. Blut ellen (Matt Lucas), aki a fiatal gyilkosaival próbálta likvidálni a Black Kaisert.

A film alapfelvetése egy ígéretes kezdetnek tűnt, adott volt az, hogy elhelyezzék a mában az elöregedés társadalmi jelenségét. Bemutathatták volna a teljes munkavállalói és magánéleti kiégést, amely Mikkelsen karaktere és a Vanessa Hudgens által alakított Camille közötti drámai párbeszédeken jeleit mutatta, viszont az ezekkel párhuzamos jelenetek egy olyan fikciós térbe helyezték a drámaiságot, amelyben sokkal inkább hatottak komikusnak, abszurdnak. Tovább erősíti ezt a kettősséget az, hogy a szövegkönyvbe indokolatlanul sok ízléstelen poén került, valamint Vizla nemezise az elvárt őrült karakterisztikája helyett sablonos és dilettáns lett.

Hatalmas logikai hiba az is, hogy a fiatal, Duncanre vadászó bérgyilkosok miért nem fordulnak munkáltatójuk ellen, ha tisztában vannak azzal, hogy milyen sors vár rájuk is. Ez nem pusztán logikátlan, hanem életidegen is. Ezek után bátran kijelenthető, hogy a Polar se nem dráma, se nem vígjáték, nagy jóindulattal egy explicit „gore mozi”.

Kamerakezelés és utómunka tekintetében a Netflixtől megszokott minőséget kapjuk, a premier plán kifejezetten jól áll Mikkelsen mimikai játékának, a színvilág és a sötétből kiemelkedő körvonalak pedig egészen erős hangulatot tudnak teremteni bizonyos jelenetekben. A film látványvilága viszont nem ezektől, hanem a végtelen vászonra vitt brutalitástól és sokkoló képektől lenne erőteljes. A probléma ezzel az, hogy a túltolt erőszakot kezdetekben komikusnak vagy viszolyogtatónak éli meg a néző, viszont a későbbiekben már egyáltalán nem sokkolja a vér és a halál látványa. A filmművészet egyik legerősebb motívuma a halál, de csak akkor, ha értékveszteség is társul hozzá, a legyek módjára hulló rosszfiúk viszont nem tudnak drámai hatást kelteni, sokkal inkább a Szerb filmet idéző öncélú brutalitás sejlik fel az emlékezetben a képsorok után.

A színészi munka tekintetében egyértelmű, hogy Mikkelsen és Hudgens hivatott elvinni a hátán a filmet, de a többi karakter jellegtelenségét ők sem tudják kiegyensúlyozni.

Összességében elmondható, hogy a Polar alapötletét tekintve ma is élő társadalmi problémákat mutathatott volna be kisarkított formában, de a történetet feláldozták az öncélú brutalitás oltárán. A film dramaturgiáját még sajnos Mads Mikkelsen sem volt képes megmenteni.

Kiemelt kép: variety.com

Tags: Birdbox, Black Mirror, film, filmkritika, HBO, Mads Mikkelsen, Matt Lucas, Narcos, Netflix, Polar, Vanessa Hudgens Categories: FILM
Related Posts