Bohóckodó főszereplő, inkonzisztens karakterábrázolás, öncélú gyomorforgatás – ezekből áll a filmtörténet legjobb sci-fi-horrorja. A légy (1986) filmajánló.
A légynek nem szabadna működnie. Papíron minden megvan ahhoz, hogy egy rémes, zs-kategóriás horror legyen David Cronenberg nyolcvanas évekbeli mélyagymenéséből: az évtizedre jellemző túltolt melodrámázás, szégyentelenül a gyomorforgatásra, mintsem a feszültségkeltésre alapuló ijesztegetés, és karakterek, akik szinte egyik pillanatról a másikra lesznek gonoszak vagy jók. És mégis, A légyről ma már a műfaj egyik legnagyobb alapköveként lehet beszélni, ami az Alien és az A dolog mellett ott van a műfaj megkerülhetetlen klasszikusai között.
A film sztorija egy alapvető zsigeri félelmünkre épül, ami nem más, mint emberségünk elvesztése, mind fizikai, mind lelki szinten. A főszereplő, Dr. Seth Brundle éppen egy úttörő teleportálási technológiát fejleszt ki, amikor apró malőr történik: a teleportáló fülkébe, amit a tudós magán tesztel, berepül egy légy is, amelynek a DNS-e a folyamat során egybeolvad Seth-ével. A férfi először emberfeletti fizikai erőnlétre tesz szert a baki következtében, majd a film előrehaladtával fokozatosan elkezd egy óriási ember-légy hibriddé válni: kiesnek a körmei és a fogai, kitinszőre nő, és az apró állat ragadozóösztöne is megjelenik benne.
Cronenberg ezt a folyamatot nem diszkrét kitakarásokkal, nézőbarát módon mutatja be: a film a mai napig kétes hírnévvel rendelkezik az ijesztegetés-módszertan lelkes elemzői között. Azt már Stephen King is szépen elmondta, hogy a vérrel, deformációval és gusztustalan képekkel való ijesztegetés a lelki terror és a mezei rémisztgetés alatt helyezkedik el a horror módszertanában, amihez csak akkor lehet nyúlni, ha a másik két út kudarcot vallott. Ezzel szemben Cronenberg teljesen az ellenkező irányból közelíti meg a dolgot, mint ahogy azt többször is tette korai filmjeiben: az A légy félelmetességének az alapja az az abszolútumra felpörgetett gyomorforgatás, amit Seth transzformációja gyakorol a nézőre. A film legnagyobb bravúrja pedig az, hogy ebből az alpári alaptételből kiindulva képes emberi, teljesen átélhető sztorit kihozni.
Nem sikerülne azonban ez Jeff Goldblum nélkül, akinek a castingolása a másik olyan aspektusa a filmnek, ami elvileg akár el is ronthatta volna az egészet, de pont az ellenkező hatást érte el. A sci-fi horrorok belevaló női és macsó férfi főszereplői mellett elég idioszinkratikus döntés volt: ha ugyanis Golblumot hagyják goldblumkodni, akkor a színész nem tud nem vicces lenni. Cronenberg pontosan ezt tette, és ahelyett, hogy ahogyan például Spielberg elnyomta a színészt a Jurassic Park folytatásában, engedte, hogy lubickoljon a szerepben. Seth karaktere így egy némileg idétlen, kedves pojáca lett, akinek az első képkockától kezdve fogalma sincs, hogy ő tulajdonképpen egy horrorban van: Goldblum vígjátéki szerepként kezeli a tudós karakterét, de ez a döntés ahelyett, hogy lábon lőné a filmet, egyedi, a műfajban addig nem látott hangvételt ad neki. Elképesztően könnyű megkedvelni Seth-et, mielőtt a film végére kíméletlen állattá változik, így a film végére karakterének inkonzisztenciája, fizikai és morális bukása még nagyobb erővel üt.
Ezt a bizonytalanságot növeli a film első felében cinikus, lelketlen riporterként megismert Stathis Borans (John Getz) karaktere. A főgonoszra hajazó szereplő ugyanis az utolsó jelenetekben egyre pozitívabb színben tűnik fel, mintha az alapvetően negatív beállítottsága nem tudna mit kezdeni a Seth-légy magáénál szférákkal nagyobb kegyetlensége ellen. A két szereplő pálfordulásának köszönhetően A légy azon ritka filmek közé tartozik, amelynek végén a főgonosznak szurkol az ember a főhőssel szemben, vagy már azt sem tudja, melyik melyik.
A két férfi karakter közötti egyensúlyt Geena Davis Veronicája tartja meg. A Sethről cikket író, majd szeretőjévé előlépő újságírónő alakja talán a legfontosabb a filmben: az ő szemszögéből látjuk először Seth rendetlen, titokzatos laboratóriumát, és ő a katalizátora a cselekmény főbb fordulatainak. Ugyan Seth átváltozására van kihegyezve az egész film, de a szó hagyományos értelmében Veronica a főszereplő, Goldblum karakterével való kapcsolata a Holmes-Watson mechanika okos, gyönyörű kifordítása.
Nem mellesleg éppen Veronica teszi az A legyet feminista horrorfilmmé. A férfi karakterek féltékenysége, állati ösztöneinek hullámvasútja között ő a biztos pont, akihez viszonyítva mutatkozik be minden fontos szereplő, általa változik át a film átlagos horrorból társadalmi jelentőségű filmmé, ami lerántja a leplet a toxikus férfiegóról. Chris Walas harminc évvel később is tökéletesen működő speciális effektjei mellett ez teszi az A legyet 2018-ban is friss, aktuális alkotássá.
https://www.youtube.com/watch?v=7BzwxJ-M_M0
