Hatással tudunk lenni a sorsunkra? – Burhan Qurbani: Berlin, Alexanderplatz (2020) – kritika

0
Hatással tudunk lenni a sorsunkra? – Burhan Qurbani: Berlin, Alexanderplatz (2020) – kritika

Burhan Qurbani remekül aktualizálta Alfred Döblin klasszikusát. 

Burhan Qurbani albán származású német rendező kimondottan tudatosan rakta össze a szereplőgárdát és magát a filmet egyaránt; nem akart színtiszta, az eredeti mű minden betűjét hűen követő adaptációt készíteni Alfred Döblin azonos című művéből. Vette az alapot, a mondanivalót, és átfordította a 21. század társadalmi helyzetére, problémájára és nyelvére.

Előzmények

Lássuk a történetet: 1918 telén kitört Németországban a forradalom, amely megdöntötte a monarchiát, majd létrejött a Weimari Köztársaság. 1929-ben kezdődött az a brutális gazdasági világválság, ami bizony elég erősen érintette Németországot is.

A németek ebben az időben vesztették el hitüket a politikai rendszerben, ami arra volt „jó”, hogy a szélsőséges nézetű pártok támogatottságának mértéke megnőtt. Ennek következményeképp 1933-ban a nemzetiszocialista Adolf Hitler lett az ország vezetője, aki totalitárius diktatúrát vezetett be,… és igen, a folytatást mindenki ismeri.

Burhan Qurbani nagy bravúrja

Ezzel szemben a mai Németországot úgy lehet bemutatni, hogy magát az éppen aktuális világot mutatjuk be a németek által. Burhan Qurbani azonban nem egész Németországot szerette volna ábrázolni, hanem egy bizonyos társadalmi, kisebbségi réteget: a feketén dolgozó menekült munkásemberek életét, az alvilág belső állapotát drogdílerekkel és prostituáltakkal fűszerezve.

Ahogy ezt akkoriban Döblin is tette, vagyis ő is a kisebbségeket célozta meg a regénye főirányának. Persze teljesen természetes, hogy a könyv 596 oldalába az is belefér, hogy egy teljes korrajzot írjon az akkori német társadalomról és politikáról. A rendező viszont tudja, hogy játsszon a befogadóval. Qurbani úgy figyel oda a nézőre, hogy közben nem enged alkotói koncepciójából.

A Berlin, Alexanderplatz című film megnézése után úgy éreztem, mindenképpen beszélnem kell róla. Vajon tényleg ennyire nehéz kitörni és nemet mondani arra, amiben felnevelkedtünk, amit megszoktunk, amiről tudjuk, hogy rossz? Nagyon könnyen dobálózunk ezekkel a kifejezéssekkel ahelyett, hogy megértenénk a valódi jelentésüket.

Burhan Qurbani
Forrás: TMDb.com

Már a film elején megismerhetjük Francis előtörténetét: menekülés közben szerelme, Ida belefullad a tengerbe, amiért Francis magát okolja, ezután pedig eldönti, hogy ezentúl tisztességesen, jó emberként fog élni. A jó élet Berlinbe vezeti, ahol illegális bevándorlóként feketén dolgozik építkezéseken, és munkásszállón alszik.

Csapda a láthatáron

Egyik nap viszont felbukkan Reinhold, akit Albrecht Schuch alakít, és próbál saját magához embereket toborozni: jobb és gazdag életet kínál, szerelmet, családot, lakást, kocsit, vagyis a hétköznapi élettel csábítja a feketén dolgozó menekülteket.

Drogról van szó, és Reinhold a drogdíler. Majdnem mindenkit sikerül meggyőznie, de egy-két kivétel között ott van Francis is, aki próbál hű lenni az önmagának tett ígéretéhez. Pár képkocka után kiderül, hogy ez bizony nem sikerül, mert mintha a sors is azt akarná, hogy szegődjön Reinhold mellé, akiről nekem mindig Hitler jut eszembe.

Hatással tudunk lenni életünkre?

Ő nevezi el egy mámoros otthoni bulizás kapcsán Francist Franznak, azzal az indokkal, hogy szüksége van egy német névre, és amúgy is sokkal jobban áll neki. Franz egy csapásra az alvilág közepébe kerül, és amikor egy lopás közben rádöbben, hogy valójában mibe is csöppent, el akar menni, de valami mégsem engedi.

Ismerős, ugye? Mármint, remélem, nem a lopás és az alvilág, hanem a rossz társaságba keveredés, vagy az olyan helyzetek és kapcsolatok, amikről belül tudod, hogy nem szabadna, amikről sejted, hogy veszélyesek, hogy tönkre fognak tenni, de mégis maradsz bennük.

Indulás a lélek mélyére

A film öt részből, vagyis fejezetből tevődik össze; a fejezetek iránymutatók, hogy a főszereplő, Francis, avagy Franz Biberkopf éppen merre tart lelki-, és személyiségfejlődésben egyaránt. Vagy éppenséggel hol és mikor szabadul el a pokol. Mint amikor a hétköznapi életben valaki éppen gyászol, és a sors lassított felvétellel rakja elénk, hogy nézzük végig pontról-pontra a gyász feldolgozásának szakaszait az adott emberen keresztül. Ez a film pontosan ilyen. Egy kimerevített lassított felvétel egy hihetetlen gyors és intenzív társadalmi rétegben. Ez adja a film hitelességét.

Színészi alakítások

A Francist játszó Welket Bungué remek választás volt. Elhiszem neki a ragaszkodást Reinhold felé, azt is, hogy azt hiszi, a másik a legjobb barátja. Talán az is. S ki mondja meg igazán, hogy Reinhold egyszerű nárcisztikus, aki utál osztozkodni másokkal másokon, és egyszerűen csak retteg attól, hogy Franz kicsúszik a kezei közül, vagy az elmebetegsége mögött tényleg valódi kötődést és szeretetet érez?

Elhiszem Albrecht Schuchnak, aki Reinholdot játssza, hogy baj van a fejével, és néha már ő maga sem tudja, hogy kicsoda is valójában. Elhiszem neki a saját küzdéseit, hogy szeretne szeretni, kötődni, de aztán inkább a nemet választja. Elhiszem neki, hogy a vérében van az érzéketlenség. Elhiszem neki azt a birtoklási vágyat, ami mögött mindig a nárcizmus áll.

Burhan Qurbani
Forrás: TMDb. com

Ez a film tükör: nekünk és egymásnak

A film az újrakezdésről, avagy inkább az újjászületésről szól, és az a terve, hogy ez a harmadik most tényleg jó útra tér és megváltozik. Ha nem figyelünk a körítésre, a társadalmi rétegre, hanem csak a mondanivaló tartalmára, akkor rájövünk, hogy mennyire hétköznapi kívánság ez: jónak maradni, és nem hibázni többet. Nem okozni csalódást senkinek, de legfőképpen saját magunknak. Megpróbálni boldognak lenni az életünkben, miután tanultunk a saját hibáinkból. De mi van akkor, ha aztán mégsem tudunk nemet mondani a rossz énünknek?

Burhan Qurbani filmje nem árul zsákbamacskát

Nem akarja jónak feltüntetni, ami rossz, és rossznak címkézni, ami jó is lehetne. A film nem ítélkezik, és nem is ítéletet vár el a nézőktől, hanem csak bemutatja a másik oldalát a rossznak.

Ismételten csak felejtsük el a körülményeket, és összpontosítsunk a mondanivalóra: bemutatni, hogy egy helyzetnek nem csak egy oldala van. Hogy attól függően, hány ember szerepel egy történetben, mindenkinek a nézőpontját meg kell hallgatni, hogy utána le tudjuk vonni a konklúziót, mint külső megfigyelők. Nem szabad csak egy embernek hinni, egy ember elmesélése után elítélni a harmadik felet. Egy igazság mindig annak az igazsága, aki éppen magához vette a szót.

S ami még talán még fontosabb: soha ne ítélj el valakit azért, mert szerinted nem úgy éli az életét, ahogy kéne, vagy ahogy te élnéd. Soha ne ítélj el azért embereket, mert szerinted rosszul döntöttek. Van, amikor te döntesz rosszul. Nem más hibájából tanulunk, hanem a sajátunkból. De ez a film, ez a három óra három perc sokkal több, mint klisékkel dobálózás; még akkor is, ha minden klisé eredetileg igazság. Nézzétek meg. Már a mozikban.

Kiemelt kép: TMDb.com

Nincs megjeleníthető cikk