A mi iskolánk egy jól sikerült dokumentumfilm egy rosszul kezelt problémáról.
„Az Egyezményben részes államok elismerik a gyermeknek az oktatáshoz való jogát, és különösen e jog gyakorlásának fokozatos, az esélyegyenlőség alapján való gyakorlása céljából”
A GYERMEK JOGAIRÓL SZÓLÓ, NEW YORKBAN, 1989. NOVEMBER 20-ÁN KELT EGYEZMÉNY (28.cikk 1.)
Kevesebb mint három hónap múlva startol a 18. VERZIO. Ahogy minden évben, ezúttal is novemberben kerül megrendezésre Magyarország egyik legnagyobb múltra visszatekintő (először 2004-ben rendezték meg az eseményt) nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm-fesztiválja.
Idén november 9–21 között online és hat városban – Budapesten, Kecskeméten, Szegeden, Debrecenben, Pécsett és Szombathelyen – lehet megtekinteni a szakmai zsűri által legjobbnak ítélt emberi jogi és társadalmi ügyeket bemutató dokumentumfilmeket.
A verziósok nagy dobása a fesztivált kiegészítő társadalmi munkájuk, melynek keretében többek között nemcsak novemberben, hanem videotékából egész évben elérhetőek korábbi filmek, a tanárok számára pedig bizonyos mozikat ingyenesen elérhetővé tettek és hozzájuk való segédanyagokat töltöttek fel.
Egy húsba vágó történet: A mi iskolánk
Így jutottam el én is egy számomra különösen izgalmas történethez, A mi iskolánkhoz.
A 2011-ben debütált követéses dokumentumfilm (a stáb hosszabb időn át megfigyelő szerepben követ végig egy történetet) az EU 2006-os, szegregációellenes projektjének lefutását mutatja be egy erdélyi román kisvárosban, három roma fiatal négy éven át kísért történetén keresztül.
Senki nem vette komolyan azt az iskolát. Az nem volt komoly iskola. Mindig szerettem emberek között lenni, nem a cigányok között.
Dana, Alin és Bejamin mindhárman hasonló csomaggal érkeznek. Szegények, romák és tanulási nehézségekkel küzdenek. De van még valami, ami közös ezekben a gyerekekben, méghozzá az odafigyelésre, fejlődésre és az élményekre vágyás, ami szinte minden személyes interjúból kitűnik.
A film elején megismerjük az életkörülményeiket: a faluban alig van víz, munkalehetőség, a korábbi iskola romos, beázott, s az egész környezet nagyon ingerszegény. A gyerekek elvágynak. Játszani akarnak, tanulni, új ismereteket szerezni.
Róluk most gondoskodnak a városban, velük minden más lesz.
Végül jön a hír, a gyerekeket a közeli városi iskolába integrálják, arra az időre, amíg a támogatásból elkészül a helyi, falusi (roma) iskola, s lényegében az itt megéltek alkotják a magját a történetnek.
Dana, a szorgalmas, Benjamin, az eltökélt
Szeretsz tanulni és dolgozni is, és nem vagy olyan szemtelen, mint az osztálytársaid.
A filmet nagyban segítik a bemutatott szereplők (mind a gyerekek, mind a környezetükben megjelenők) erős karakterei. A szorgalmas és jámbor Dana, a csibész, bátor és öntörvényű Alin és az eltökélt, joviális Benjamin három teljesen különböző személyiség, azonban nagyon hasonló életúttal.
A polgármester, a helyi pap felesége, a városi iskola igazgatója és a szegregált osztályt tanító tanárnő megnyilvánulásai és külön-külön interjúi mind erős véleményt és érzéseket formálnak a nézőben, ami közelebb visz az iskolai elkülönítés hátterének és valós problematikájának megértéséhez.
A mi iskolánk – A végkifejlet sajnos borítékolható
A forrásokat menthetetlenül rosszul használták fel, az integrálás célját és lényegét nem sikerült megérteni, de szem előtt tartani semmiképp.
Nem is tudom, a vérükben van az erőszak.
Hiába a gyerekek motivációja (még ha Alin esetében ez inkább a foci, mint a tanulás) a projekt elegendő és megfelelő szakértelemmel bíró, elhivatott, a roma kultúrát ismerő tanári állomány nélkül teljes kudarcba fullad.
Ez az eset sajnos jó példa arra, hogy nem elég segíteni akarni, jól kell tudni hozzányúlni egy problémához: hiába a jóakarat és a forrás, megfelelő szakértelem nélkül (a falu polgármestere esetében) és fosszilizálódott gondolkodási minták mellett (Christina Bolchis, tanárnő a városi iskolában) nem lehet változást elérni.
A többi tanár mind együtt érez velem. Azok, akiknek egy vagy két ilyen gyerek van az osztályában, azt tapasztalták, hogy azonnal konfliktusok törnek ki. Képzelje el, amikor az összes gyerek roma!
A film mélységeiben mutatja meg, hogy az integrálás miért nemcsak egy trendi PC-fogalom, amivel voltaképpen jobbik arcunkat mutatjuk, de valójában azt gondoljuk, hogy miért is hoznánk hátrányba, „áldoznánk be” a magunk gyerekeit, olyasvalamiért, ami szociokulturális háttere miatt megváltoztathatatlan vagy kevés hozadékkal, ámde komoly humán, tárgyi és egyéb tőkebefektetéssel jár.
De miért hibás út a szegregáció?
Egyrészt, amellett, hogy súlyosan diszkriminál és számos alapvető emberi és gyermekjogot sért, a fenti gondolatmenet önmagában egy rendkívül lesarkított eszmefuttatás. Másrészről pedig, mert ez lenne mindenki (a társadalom és az egyén) hosszútávú érdeke. A társadalomé, mert dolgozó, adófizető, a rendszerbe illeszkedni tudó állampolgárokra van szüksége, az egyéné pedig a legelemibb szinten is a jobb létfeltételek.
Ehhez az elkülönítés nemhogy nem járul hozzá, de jellemzően együtt jár az oktatás átlagosnál rosszabb minőségével (nincs aki motiváljon, a gyerekek a szüleik sorsára érzik determinálva magukat, másnak, gyengébbnek értékelik magukat stb.), ami maga után vonja a lemaradás mértének növekedését. És ez az, amire sajnos a filmbeli történet túl jól felhívja a figyelmet.
A mi iskolánk nagyon hatásos, főként azért, mert az alkotóknak sikerült a szereplők bizalmát elnyerniük és ezáltal az iskolai szegregáció típusos és mély problémáját egy helyi eseten keresztül úgy láttatniuk (és feltárniuk), hogy az mindennemű didakszist nélkülözve a gyerekeket, az igényeiket és a véleményüket komolyan véve, az elkülönítés problematikájának velejét mutatja meg.
A film maga az élet, nem pedig elmélkedés egy jelenségről a távolból. És ez nagyon jó. És nagyon kell.
Kiemelt kép: Verzió Filmfesztivál
