A film, ami megreformálta az idősíkok ábrázolását – Claire Darling utolsó húzása kritika

Madaras Márton 2019. Már. 3. 0 0

A 9. Frankofón Filmnapok és Fesztivál keretében nézhettük meg a Claire Darling utolsó húzása című francia drámát, alább erről olvashattok kritikát.

A történet Párizs egyik külvárosában játszódik, ahol a jómódúnak látszó, magányos idős asszony, Claire Darling (Catherine Deneuve) rémülten, hangokat hallva riad föl álmából. A láthatóan zavart nő reggelre az összes mozdítható értéktárgyát kihordatja az udvarra és egy garázsvásár keretei között fillérekért ad tovább rajtuk. Erre lesz figyelmes lányának egyik gyermekkori barátja, aki próbál tenni az ügy ellen, de mikor nem jár sikerrel, értesíti Marie Darlingot (Chiara Mastroianni), hogy jöjjön azonnal, az édesanyjának szüksége van rá. A történet ezután kezd érdekes fordulatot venni, a karakterek visszaemlékezéseiből tudunk meg egyre többet és többet a család sötét múltjából, és még akár egy elefántos óra, vagy egy fel nem tűnő fiútestvér is kérdéseket vethet fel bennünk.

A film középpontjában a Darling család drámája áll, amely a két női főszereplőn keresztül tárul elénk. Anya és lánya között a kezdetektől fogva feszült a viszony, a félvállról vett szülői kötelezettségek, a ki nem mutatott, elfojtott érzelmek és több családi tragédia miatt. Claire Darling egy tipikus, konzervatív, huszadik században ragadt gazdag polgári családból származó nő, aki különös vonzalmat mutat a különböző dísztárgyak, különösen az órák iránt. Több konfliktusa is volt Marie-vel, mivel a lány már kiskora óta úgy érezte, hogy az édesanyja jobban foglalkozik a szenvedélyével, mint vele.

A film több idősík váltakozásával meséli el nekünk a történetet, amit egy különösen érdekes és finom megoldás használatával nem kell snittekkel megszakítania. A karakterek, amikor visszaemlékeznek valamire, látják a saját fiatalabb énjüket átélni az adott szituációt, tulajdonképpen olyan, mintha színházi előadás keretében újraélnének egy emléket. Az első ilyen szituációban Marie gyermekkori barátnője megrökönyödve figyeli, ahogy ismeretlenek marakodnak Claire műkincsein, majd a szeme sarkából egy kislányt lát elszaladni az udvaron. Követi a ház egyik szobájába, és a néző számára csak azután tudatosul, hogy ő a nő gyermekkori énje, miután az már elhelyezkedett a kanapén és a kamera fókuszt váltva egy másik idősík történéseit mutatja be.

Az operatőri munka is kiemelkedő. Számos alkalommal láthatjuk a gyönyörű francia külvárost és vidéket. A színek és fények játéka a különböző történelmi városrészekben, vagy természeti tájakon, hozzáad a film művészeti értékéhez és el tudja kápráztatni az arra fogékonyabb nézőket. Mikor Marie rájön, hogy az anyja soha nem olvasta el a leveleit, amit húsz éven keresztül küldött, gyalog indul vissza a városba egy réten keresztül. A lenyugvó nap fénye, különböző színekben pompázó virágok és a megtört nő olyan kontrasztos hatást fejt ki, hogy hirtelen az ember azt se tudja, mit érezzen.

A színészi játék is a helyén volt. Catherine Deneuve különösen jól játszotta a zavart öregasszonyt, az ember teljesen elhitte róla, hogy szinte beleőrült a többéves magányba és elzártságba. A film vége felé, mikor egy köntösben az éjszaka közepén egyedül vág végig Párizs utcáin, meg tudott volna szakadni érte az ember szíve. Emellett Chiara Mastroianni is fantasztikusan alakította az identitásválsággal küzdő középkorú nőt, aki bár elmenekült az anyja elől, de még így is emészti, nyomasztja a lelkiismeret-furdalás és a megfelelési kényszer.

A film azonban közel sem nevezhető hibátlannak. Túl sok fölösleges történetszálat vonultatott fel, amely elvitte a fókuszt a központi drámáról. A papos és az elefánt órás vonalról egyáltalán nem derült ki, hogy miért volt fontos. Hosszú perceken keresztül tárták föl számunkra Claire és a papja történetét, de végül egy holtágba futott az egész. Pont emiatt a sok szál miatt pedig a mellékkarakterekről, vagy akár csak Marie-ről alig tudtunk meg valamit. Hol élt miután elszökött? Mit csinált húsz évig? Nagyon nehéz volt együttérezni olyan szereplőkkel, akikről körülbelül a nevükön kívül semmit nem tudtunk, legjobb esetben talán csak azt, hogy mit dolgoznak. Ami még fontosabb, hogy Claire Darlingot is igen nehéz volt sajnálni, mivel minél inkább fokozta a drámát a film, és minél többet tudtunk meg a család hátteréről, az idős asszony annál negatívabb színben tűnt föl. Miután kiderültek az apa halálának körülményei, már elég kevesen lehettünk a teremben, akik együtt tudtak érezni a nővel. Nehéz megmondani, hogy ez egy szándékos rendezői fogás volt-e, vagy véletlenül sikerült így, azonban számomra elég kontraproduktív hatást keltett.

Összességében, a Claire Darling utolsó húzása egy jó francia dráma, gyönyörű képekkel, tehetséges színészekkel és kisebb-nagyobb hibákkal. A műfajra fogékonyaknak bátran merem ajánlani, de mindenki tehet vele egy próbát, mivel könnyedén befogadható a nagyközönség számára is.

Kiemelt képek: Claire Darling utolsó húzása hivatalos

Tags: Catherine Deneuve, Chiara Mastroianni, Claire Darling utolsó húzása, dráma, film, filmkritika, francia film, idő, popkult Categories: FILM
Related Posts