Az idő fogságában – Dark sorozatkritika

Vigh Martin 2020. jún. 15. 0 0

2017 decemberében vette kezdetét a Dark című német sorozat, mely azóta a Netflix egyik legnépszerűbb európai produkciójává vált. A széria június 27-én befejeződik, ezt megelőzően azonban megvizsgáltuk, hogy mennyire jogosak a sorozatot piedesztálra emelő vélemények. Enyhén spoileres kritika a Dark első két szezonjáról.

2019 nyarán egy öngyilkosság rázza meg Winden fiktív városkáját. Michael Kahnwald introvertált személyiség volt, akinek szemében mindig ott rejtőzött a végtelen szomorúság, öngyilkossága mégis váratlanul ér mindenkit. Özvegye, Hannah eközben viszonyt folytat a helyi rendőrrel, Ulrich Nielsennel, akinek a kisfia nem sokkal később eltűnik. A rendőrség tanácstalan az üggyel kapcsolatban, hamar kiderül azonban, hogy a kérdés nem az, hogy hová tűnt Mikkel, hanem, hogy melyik évben jár.

Már a fenti premisszából is hamar világossá válik, miért rezonálhatott ennyire erősen a közönséggel a Dark. Jantje Friese és Baran bo Odar sorozata ugyanis ugyanazt a – leginkább a 80-as évek nosztalgiájára épülő – receptet használja, mint a manapság nagyon népszerű Stranger Things, Az, vagy néhány évvel korábbról a Super 8. A főszereplők egy része tinédzser, az eseményeket egy rejtélyes bűneset indítja el, főhőseink egy világtól elzárt kisvárosban élnek.

A Darknál ezt a formulát időelméleti, filozófiai, érintőlegesen pedig vallási kérdések egészítik ki. Az egyik legfőbb gond azonban, hogy egy idő után pont ez a gondolati sík silányul el néhány állítás ismétlésére. Hamar megértjük, hogy minden mindennel összefügg, hogy az emberi lét egy kelepce, melyből nem tudunk kitörni. Ráadásul, egy idő után a Dark nem kérdez, hanem sulykol. Így a befogadó – teljesen jogosan – úgy érzi, hogy a sorozat nem lép vele párbeszédbe. A nézővel való interakció kimerül abban, hogy a képernyő előtt ülve az idősíkok rendszerét próbáljuk kibogozni (a széria egy idő után öt idővonalon játszódik). Némileg stílusilag is szétesik a széria, egyszerre akar élni az előbb említett nosztalgiával, és egyszerre akar fennköltnek, filozofikusnak látszani, utóbbi viszont inkább érződik erőlködésnek, az e célból bekerülő elemek (pl.: a Shakespeare- vagy Nietzsche-idézetek) inkább tűnnek egyfajta elvárt, erőltetett sznobériának.

Szintén megnehezíti a befogadást, hogy a készítők egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a nagyszámú karakterrel. Már a „jelen“-ben is rengeteg figurát ismerünk meg, később a különböző idősíkok újabb és újabb személyeket ismertetnek meg velünk, sőt olyan is van, akinek több verzióját látjuk a sorozat során. A karakterek azonban még a második évad legvégén is bántóan egysíkúak, a jellemrajz mindenki esetében néhány látványos jellemvonásra redukálódik, így viszont a néző egy idő után senkihez sem tud kötődni, a konfliktusok tét nélkülivé válnak.

A sorozat szerkezetével is akad probléma ebből a szempontból, ugyanis sok esetben 5-6 epizódra is eltűnnek bizonyos karakterek, így pedig nem tudunk koherens képet kialakítani a viszonyrendszerekről. Nincsenek igazán karakterívek, a figurák – néhány kivételtől eltekintve – nem fejlődnek, mindenkivel csak megtörténnek az események, ő maga nem változik ezek során. Ha egyszer-egyszer kapunk is egy konfliktust, az a fentiek miatt az egyrészt elnagyolt, másrészt túlzó, ennek okán pedig elidegenítő. A megvalósításból hiányzik egyfajta visszafogottság. Ugyanaz volt az érzésem, mint a tavalyi évben az HBO Go-n debütáló, szintén német szériával, a Nyolc nappal kapcsolatban. Túl radikális dolgok, túl gyorsan történnek, így vannak kiugróan hatásvadász jelenetek (példaként említhetném mások mellett Katharina verekedését az első évadból).

Jól bánik viszont a Dark az atmoszférával, a világtól távol eső kisváros toposz ugyan, de itt ezt sikerült eredményesen integrálni a történetbe. Még a településen belül is nagyon kevés helyszínt érintünk, az időről időre szakadozó áramellátás és a látszólag szimbolikus jelentőséggel bíró eső szintén remekül fokozzák a klausztrofób érzetet. Ezzel összekapcsolódik, hogy bár a jellemrajz nagyon felszínes, az, amit a Dark az emberi életről állít, az eredetinek és frissnek mondható. A múlttal való szembenézés, a továbbörökített traumák, az átadott minták erőteljesen jelennek meg (A viszony című sorozat foglalkozott még ezzel a témával behatóbban).

Bár eddig leginkább a negatívumok kerültek szóba, a Dark korántsem egy rossz sorozat, sőt a nagy egészet tekintve kifejezetten élvezetes. A jó alapgondolatok mellett a megvalósítás is igényes, a zene például egészen remek, de a képi világ is hordoz magában izgalmas vonásokat, ötletes megoldásokat, melyek remekül rímelnek rá a gondolati síkra – például a második évadban Martha és Jonas csókjelenete, ahol a figurák körül körbeforduló kamera jelzi, hogy itt nem egy egyszerű szerelemről van szó, hanem olyanról, ami ebben a világban öröktől fogva elrendeltetett. A színészek is magabiztos alakítást nyújtanak, ám a figurák korábban említett sematikussága miatt igazán senkit sem lehet kiemelni.

A Dark egy jó sorozat, kár, hogy épp a kulcsmomentumokban bicsaklik meg sokszor. A második évad egy cliffhangerrel ért véget, amely alapján joggal várhatjuk, hogy még bonyolultabbá válik majd a széria. Reméljük, az új világok új mondanivalót is rejtenek magukban. Már csak néhány választ el minket az apokalipszistől.

Képek forrása: TMDb

Tags: Baran bo Odar, Dark, Jantje Friese, Jördis Triebel, Karoline Eichhorn, Lisa Vicari, Louis Hoffmann, Maja Schöne, Netflix, Oliver Masucci, sorozat, sorozatkritika Categories: POPKULT
Related Posts