Az évtized legnagyobb hatású filmjei 2. rész – A digitális filmezés

Ilyés Alex 2020. máj. 27. 0 1

Cikksorozatunk második részében a hagyományos, analóg- és a digitális filmkészítés kontrasztjáról szeretnénk megemlékezni, ami a mainstream filmgyártás világából indul ki. A cikk előző részével ellentétben nem kifejezetten két alkotást veszünk szemügyre, hanem a két trend oldalán felsorakozó példákból merítünk példákat.

Bár szabad szemmel alig észrevehető a különbség, manapság két nagyon eltérő módon készülő filmekkel szembesülhetünk, ha a mozikat látogatjuk. Az analóg filmkészítés a hagyományos, szalag alapú rendszerekre épül, míg a digitális filmezés során az alkotók digitális kamerákat használnak a forgatásokon. Annak ellenére, hogy a nézői élményt ez közvetlenül nem befolyásolja, manapság a filmes fórumok (például a Reddit), illetve a filmkészítők számára is egészen meghatározó témává vált a módszertani összevetés. Ezenfelül úgy látom, a témának kifejezetten fontos tanulsága van, amit a cikk végére próbálok összegezni.

Hagyományos filmgyártás – Hollywood tradicionalistái

A szalagra felvett film ma is az első és leggyorsabb asszociációnk a filmkészítés kapcsán. Sok helyen megjelenik a klasszikus filmtekercs mint díszítő elem, valamint gyakran hivatkozunk az „értékes celluloidra”, egy-egy rosszabb film létjogosultságát megkérdőjelezve. Ez utóbbi nem véletlen, a filmszalag, az azzal dolgozó kamerák és az előállítási munkálatok drágának minősülnek. Túl azonban fizikai értékükön, eszmei értékkel is bírnak, ugyanis valóban eleganciát kölcsönöznek egy-egy filmnek. Manapság is, ha egy patinásabb megjelenést akar felidézni bennünk egy alkotó, könnyen hozzányúlhat a szemcsésséget kölcsönző effektusokhoz. Ez a szemcsésség az analóg felvétel sajátja, és az egyik módja annak, hogy észrevegyük, milyen technikával készült filmet látunk. Ha egy jelenetben nagyobb területet kitöltő, egyszínű felületet látunk, filmszalag esetén egy apró szemcsésséget figyelhetünk meg.

Szemcsésség ide vagy oda, ez önmagában azért még nem érték, gondolhatnánk – és való igaz, az alkotók legfőbb érvei az analóg film mellett főként a tradicionalista nézetekből fakadnak, valamint egyfajta konzervativizmus motiválja őket. Egy kiváló videóban több rendező véleményét gyűjtötték össze a filmtechnikák kapcsán.

Megfigyelhető, hogy a hollywoodi nagy öregek, mint Steven Spielberg, Martin Scorsese vagy George Miller mind a hagyományos filmkészítés mellett teszik le a voksukat. Úgy fogalmaznak, hogy a digitális film csupán egy újabb eszköz, azonban továbbra is szebb képet adhatnak az analóg filmek. Persze a szalag méretéből fakadó és a pixelek számából eredő felbontás nehezen összehasonlítható; Jack James Digital Intermediates for Film and Video című könyvében a leggyakoribb 35 mm-es filmszalag minőségét a 4K felbontás fölé helyezi. Ráadásul ezt a szalagot még extrémebb módon meghaladja a nagyobb, 65 mm-es film, valamint az IMAX típusú kamerák filmszalagja.

Az IMAX kamerák és ezzel együtt az analóg filmgyártás egyik nagy híve például Hollywood egyik húzóneve, a virtuóz Christopher Nolan. Ő maga ráadásul lelkes támogatója a praktikus effektek használatának is. Bár a filmszalag és a komputer animáció (röviden: CGI) nem zárják ki egymást az utómunka során, sokan mégis az effekt-vitát is a témához szokták csatolni. A digitális filmgyártás ugyanis a CGI használatát is fellendítette, ami viszont sokak szerint a filmkészítői kreativitást és virtuozitást aknázza alá. Ilyen virtuozitásokat végez rendszeresen Christopher Nolan, aki például Eredet (2010) című filmjében egy megépített és a valóságban forgatott folyosó felvételével érte el az antigravitációs hatást.

Legutóbb pedig Dunkirk (2017) című filmjében kartonpapírból állított fel díszleteket, amelyeken a festés térhatást keltett, csak hogy kevesebb CGI-ból megoldhassa a film elkészítését.

Egy másik példa a praktikus effektek virtuóz használatára a Mad Max: Harag útja (2015) kapcsán figyelhető meg az évtizedből.

A film forgatási felvételeiből jól látható, hogy a rendező a CGI helyett a lehető legtöbbet igyekezett a kaszkadőrökre bízni, és valós tűz- és robbanásimitációk mellett végeztetett el velük különböző ugrásokat, vetődéséket és autós üldözéshez kapcsolódó gyakorlatokat. Ezen a ponton pedig Hollywood fenegyerekéről, Quentin Tarantinoról sem feledkezhetünk meg, aki Halálbiztos (2007) című filmjében egy kaszkadőrkarakteren keresztül fejezte ki ellenérzését a gépi effektek iránt. Az évtizedben minden filmjét hagyományos úton készítette el, sőt az Aljas Nyolcas (2015) bemutatóját az 1950-es éveket idéző hollywoodi tradíciókhoz híven egy „road show” keretében mutatta be elsőként. A vetítésekkor mindennemű digitális átmenetet elkerült, és csakis a 70 mm-es filmszalagok, valamint a fotókémikus úton előállított képjavítás útján mutatta be a filmet.

Digitális filmgyártás – Az új idők szele

A praktikus effektek egyik virtuóz felhasználása George Lucashoz és az ő mítoszteremtő Star Wars szériájához köthető. Az eredeti trilógia csupa makettből készült, a fénykardokat a filmszalagokon színezték be, hogy fényhatást kölcsönözzenek nekik, és számtalan maszkot és kosztümöt készítettek a minél színesebb univerzum felépítéshez. Ironikus, hogy a digitális filmezés érájának elhozója maga George Lucas és a Star Wars előzmény-trilógiája volt. A Baljós árnyak (1999) ugyanis az olyan első egész estés filmként van számon tartva, amely nagy felbontású digitális felvételeket tartalmazott, míg a Klónok támadása (2002) az első kasszasiker, ami teljes egészében digitálisan készült. Bár az egy évvel korábbi Volt egyszer egy Mexikó (2001) már teljesen digitális kamerákkal készült, az is a részben Lucas által készített kamerákat használta.

Forrás: imgur.com

A digitális filmezés tulajdonképpen annyit jelent, amennyit az elnevezés leír: ahelyett, hogy a kamera a fényt fotókémikus úton szalagra rögzíti, egyből egy digitális háttértárra menti, digitális felbontásban. Ha valaki filmezett már okostelefonnal, akkor elmondhatja magáról, hogy követte a digitális filmkészítés hagyományát. Ez ugyanis a legfőbb vonzereje és forradalma is a technikának: olcsóbb, mint a filmszalag, valamint sokkal inkább elérhető bárki számára. A 2010-es évek független- és művészfilmjei is nagyon sokat köszönhetnek az innovációnak, így sokkal könnyebbé vált a kevésbé ismert alkotók ötleteinek filmre vitele. Ha pedig a mobiltelefonoknál tartottunk, a keretek szétfeszítése olyan mértékben jellemzi ezt az időszakot, hogy az egyik független filmkészítő, Sean Baker 2017-es Floridai álom című filmjében konkrétan iPhone-nal készített felvételeket is használt a bemutatott alkotásban.

A digitális film elkötelezettjei azt hangoztatják, hogy a virtuozitás sokkal több eszközt nyert ezáltal. Aleandro Iñárritu például lelkes felhasználója a digitális filmezésnek, és ennek révén tudta pazarul kivitelezni a Birdman (2014) vágatlannak tűnő jeleneteit. Ang Lee szintén teljesen digitálisan készítette el a Pi élete (2012) című kasszasikerét, ahol egyúttal a CGI életszerűségét és esztétikus használatát is tankönyvien mutatta be. És bár éppen egy évvel csúszott ki az évtizedből, mégis a digitális- és CGI-forradalom fő katalizátorának tekinthető az Avatar (2009), amelynek későbbi megítélése is sok vitát szül, hiszen vannak, akik továbbra is a világépítés remekművének tartják, míg mások a CGI gyors elavulása kapcsán említik meg.

Mindenesetre a CGI kapcsán érdemes megemlíteni azokat a kilátásokat, amiket a jövő filmgyártása tartogathat számunkra. A hagyományos filmezés védelmezői ragaszkodnak a tradicionális kamerákhoz, hiszen egy hagyományos eszköznek tartják őket, akárcsak a séf a konyhakést. Bár ez a mai időkben, amikor az éves termés nagy része digitálisan készül el, nehezen azonosulható, a jövő kilátásai talán érhetőbbé teszik ezt az attitűdöt. Bizonyos, hogy a legtöbbünk, ha a filmszalagra nem is, esetleg a színészekre úgy gondol, mint a film letehetetlen „kellékeire”. Manapság a DeepFake nevű technológia és a CGI exponenciális fejlődése talán ezt is hivatott kétségbe vonni. Nemrég tűnt fel egy videó az interneten, amiben a Vissza a Jövőbe (1985) klasszikus jelenetét számítógépes technológiával úgy alakították át, hogy az eredeti színészek helyett Tom Holland és Robert Downey Jr. díszelgett Marty és Doki szerepében.

Ezt egy gépi tanulás-algoritmus (a DeepFake) tette lehetővé, ami képes élőben modellezni egy létező ember kinézetét vagy hangját is, amennyiben elég mintával találkozik. Láttunk emellett már olyat is, hogy egy elhunyt színészt applikáltak bele digitálisan a produkcióba (Skywalker Kora – a Leia hercegnőt játszó Carrie Fischert). Kérdéses tehát, hogy a jövőben a mesterségesen előállítható színészi munka vajon képes lesz-e átértékelni az emberi erőforrást. Onnantól ugyanis nem kellene a szerződések lejártára várni, időben és pénzben is könnyebben kijönne a mesterséges forgatás, és talán egy-két generáció múlva már az emberek is úgy fognak állni a fejleményhez, mint a filmszalagok eltűnéséhez.

A digitális és analóg filmgyártás kontrasztja vagy épp kooperációja nem csak filmesztétikailag vagy a szakma oldaláról érdekes. Ez a hollywoodi trend egy fontos kérdésre világít rá, mégpedig a tradíciók védelmező szerepére. Bár ez valóban egy szubjektív, már-már szentimentális szempont, valamelyest a művészeti termék érvényességét érezhetjük csorbulni, amennyiben túl sok mesterséges elemet ültetünk bele. A digitális filmezés innovációja határozottan inkább jó és előremutató, hiszen sok új lehetőséges ad függetlenebb művészek számára is. Azonban maga a tény, hogy ez vitatható és erről el lehet gondolkozni, rendkívül jelentős. Talán ez a mechanizmus gátolja majd meg, hogy veszni hagyjunk ténylegesen életbevágónak ható jelenségeket.

Kiemelt kép: port.hu

Tags: analóg, CGI, Christopher Nolan, DeepFake, digitális, Dunkirk, film, filmkészítés, George Lucas, George Miller, IMAX, Martin Scorsese, Quentin Tarantino, Star Wars, Steven Spielberg, Vissza a Jövőbe Categories: POPKULT
Related Posts