Anyu, azért még szeretsz, ugye?

Mendax Durden 2016. máj. 5. 0 0

A 27 éves Xavier Dolan Cannes legújabb kedvence, akinek filmjei nélkül el sem kezdődhetne a fesztivál. Olyannyira tehetségesnek tartják az ifjú kanadai rendezőt, hogy megkapta már az elsőfilmeseknek járó elismerést és a zsűri nagydíját is, és alig van olyan kategória, amiben ne jelölték volna. Komoly utánpótlásként tekint rá a szakma, gyakran a legnagyobbak között emlegetik, tegyük hozzá, jogosan. A Mommy c. filmje sorban az ötödik nagyjátékfilmje volt, a cannes-i fesztiválon tarolt, bezsebelte a César-díjat, és még az Arany Pálma jelölésig is eljutott.

Mommy

A film egy rövid felvezető szöveggel nyit, Kanada egy képzeletbeli univerzumában, ahol új kormány alakul, mely az egészségügyi program kiegészítéseként előterjeszti az S-14 törvénytervezetet, hogy a viselkedészavarokkal küzdő gyermekek szüleinek erkölcsi és jogi lehetőséget biztosítson arra, hogy anyagi gondok, fizikai és/vagy pszichés veszélyek fennállása esetén, gyermeküket külön jogi eljárás nélkül közkórházba utalhassák. A történet Diane ’Die’ Després (Anne Dorval) és fia, Steve (Antoine-Olivier Pilon) történetét meséli el, aki egy ADHD-vel (figyelemhiányos hiperaktivitási zavar) diagnosztizált kamasz. Maga a film érzelmileg igen megterhelő, éppen olyan, mint Steve maga, egy igazi érzelmi hullámvasút. Az egyik percben még velük együtt nevetsz, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy a képernyő beszűkült, és nyomorultul érzed magad. Die életvitele ellentmond minden családmodellnek, hazugság lenne azt állítani, hogy megvan benne az anyai ösztön, ugyanúgy az is hazugság, hogy Steve valaha is „kigyógyulhat” az ADHD-ból. Mégis kettejük kettőse jól működik, kiegészítik egymást. Senki ne várja, hogy Die majd féltő gondoskodással, a világtól elzárva, védő karjai közt neveli fiát, mert a szó legszorosabb értelmében laza anyuka, de a fia mellett nincs is szüksége szabályokra.

A cikk folytatását IDE kattintva olvashatod testvéroldalunkon, az akritizator.blog.hu-n

Categories: POPKULT