Egyre gyakrabban lehet vele találkozni, de nem is véletlen, hogy ő lett a nagy közösségek kis kedvence: csöppségével és kedves hangjával instant boldogság ez a hangszer. Sok szép megnevezést hallottam már: hívták balalajkának, kis gitárnak, de naaaagy gitárnak is, most viszont inkább maradjunk az ukulelénél.

A hangszer polinéz eredetű, neve hawaii nyelven „ugróbolhát” jelent. Az 1800-as években született, azóta pedig egyre nagyobb hírnévnek örvend.

A gitár hat húrjával ellenben egy ukulelének négy nejlon húrja van (az első példányokat még macskabéllel húrozták fel, szerencsére azóta már állatbarátabb megoldást használnak a hangszerkészítők). Eredetileg négy méretben fordult elő: szoprán, koncert, tenor és bariton, ma viszont már találkozhatunk szopranínó (extra kicsi) és basszus verziókkal is. Utóbbiak a legnagyobbak, a basszusgitár feladatát látják el. Ezeken kívül létezik guitalele, banjolele, mandolele, meg ki tudja milyen más hangszerrel fuzionált még. Találkozhatunk műanyag ukulelékkel is, ezek általában jóval olcsóbbak, mint a fa verziójuk – a minőségtől függően az ár is nagyon változó: az 5000 ft-os valószínűleg nem szól olyan jól, mint az 50 ezres társa, de a kezdéshez nyilván elég a spórolósabb változat is.

Egy jó tanács: ha ráveszed magad, hogy megtanulj rajta, mindenképp kezdd a Somewhere over the rainbow-val. Egyrészt, tényleg alap, másrészt, nagyon sokszor fogják kérni tőled. Na meg persze elmaradhatatlan az I’m Yours című Jason Mraz-szerzemény, fesztiválokon akár ingyen sört is kaphatsz, ha eljátszod (bizony, megtörtént). Ráadásul nem is kell profinak lenni, ha tudod kísérni a dalt, már az is nagy sikert arat. Praktikus, mert pici, így akárhova jöhet velünk: George Harrison mindig hordott magánál kettőt, hogy legyen kivel zenélnie.

Maga a hangszer komolynak nem nevezhető, de a 80-as években alakult Ukulele Orchestra of Great Britain tett egy kísérletet a komolyzenére. A zenekar azóta is együtt dolgozik, az ukulele minden formája fellelhető benne, és a zenei palettájuk is iszonyatosan színes: játszanak Csajkovszkijt, Kate Busht, de Nirvanát is.

Nagyon jól összehozza az embereket ez a kis hangszer: akár egy fesztiválos baráti zenélgetés közben gyorsan összegyűlhet körülöttünk a lelkes közönség. Előfordult már, hogy egy csapat középkorú skinheaddel énekeltünk Ocho Machót. Tanulság: vegyél egy ukulelét, és rájössz, hogy bármi megtörténhet.

A Bartók Terem adott otthont a Szombathelyi Erkel Kórus (karnagy: Király Katalin) által szombaton megtartott IX. Nemzetközi Kórusfesztiválnak, ahol a vendéglátó kóruson kívül a Chorvereinigung Soligen Ohligs (Solingeni Kórusegyesület, karnagy: Willi Winkler) és az Oladi Szentháromság Vegyeskar (karnagy: Darvas Zsolt) adott nagy sikerű koncertet.

A Solingen járási énekegyesület 1946-ban alakult Sängervereinigung Groß Solingen néven. Az első évben a 64 tagkórusnak 3900 tagja volt. Ma 20 kórus van közel 1000 fős taglétszámban, közöttük a legrégebbi az 1801-ben alapított „Die Bergischen” férfikórus és a „Sängerjugend Solingen” díjnyertes gyerek és ifjúsági kórus. Solingennek napjainkban 163.000 lakosa van. A kórus különböző felállásban bejárta a világ számos országát. Szombathelyen először 1983-ban jártak, az Erkel Kórussal azóta alakult ki a baráti kapcsolat. Az eltelt több mint 30 év alatt mindkét kórus elvesztette jó néhány dalos társát, de sokaknak sikerült ismét összetalálkozniuk a régi barátok közül.

A Kórustalálkozón a kórusok fél-fél órás koncertjének zárásaként a több mint 100 énekes együtt lépett a színpadra és közösen énekelték el Willi Winkler vezényletével, Ursula Drießen zongorakíséretével Vangelis, 1492 a Paradicsom meghódítása, és Leonard Cohen, Hallelujah című világsikerű dalát. Ráadásként Király Katalin vezényletével csendült fel ugyancsak az egyesített kórus előadásában az Ír áldás című dal.

A koncertet zenés-táncos baráti találkozó követte, ahol felléptek a Reményik Sándor Evangélikus Általános Iskola és Művészeti Iskola Szabó-legényei, és Molnár Bence a Fölszállott a páva 2016 évi különdíjas táncos legénykéje, majd pedig az Erkel Kórus rögtönzött mazsorett formációja adott oldott hangulatot az estének.

A találkozón újabb barátságok szövődtek a régiek mellett, az Erkel Kórus meghívást kapott Solingenbe egy jövőbeni koncertkörútra.

Az indianai producer-DJ JLin két év elteltével május 19-én jelentette meg 2015-ös debütalbumának, a Dark Energynek sokak által várt folytatását – a Black Origami megújult oldalunk első A hét lemezében.

A footwork utóbbi években lezajló popularizálódásában kétségkívül JLin is szerepet játszott: a klasszikus, nagyobb nevek mellett – mint RP Boo vagy akár DJ Rashad – utóbbi években feltűnő előadó 2011-es Erotic Heat száma már olyan kevéssé konvencionális helyeken tűnt fel, mint például egy 2014-es divatbemutató. Erre rá egy évre jelent meg az első teljes nagylemez: a footworköt a megszokottnál egy fokkal művészibb kontextusba helyező Dark Energy lett több év végi toplistán a legjobb 2015-ös album. Ezt a művészi, komplex megközelítést viszi tovább a most megjelent kísérletező elektronikus Black Origami.

A Planet Mu égisze alatt kiadott közel háromnegyed órás lemez egy külön világot épít fel. A címadó dal legeleje az egyetlen, ahol még egyfajta dallamosság jelenik meg, onnantól viszont beránt Jerrilynn Patton a saját kavargó, egyszerre törzsi szertartásokra és futurisztikus, poszturbánus dühre épített univerzumába. A végeredmény pedig lenyűgözően részletes és összetett, mégis homogén: az albumot átszövik az ismétlődések, a bonyolult ritmus, a csörgők, gongok és dobok furcsa játéka, a torzított beszédhang és néhol a természeti zajok. JLin tehetségét pedig más sem jelzi jobban, mint hogy ugyanazokkal az eszközökkel mennyire eltérő zenei képeket hozott létre az albumon belül – a dalok akkor is erőteljesen elkülöníthetőek, ha csak kevéssé figyelünk a lejátszásra.

A Black Origamin JLin olyan kollaborációkat jegyez, mint az ambient producer William Basinski, az elektronikus-experimentális Holly Herndon vagy épp a dél-afrikai hiphop tehetsége, Dope Saint Jude – ráadásul beszélhetünk egyfajta JLin-érzetről is, hiszen a velük közös dalokat már első hallgatásra is minden hezitálás nélkül ki lehet választani a többi közül. A vendégek kéznyoma megjelenik az egyes számokban: a Basinskivel jegyzett Holy Child szakralitást visz az addig egyfajta pogány természetközeliséggel operáló lemezbe. A Fawkesszel közös mindössze másfél perces Calcinationön nyávogásszerű az ének és misztikusabb, visszafogottabb a világ – az időtartamról is szót ejtve pedig kisebbfajta felüdülés volt a három-öt perces dalok között átélni ezt: hiába csodálatosan kidolgozott az album, néha talán egy picit épp túl hosszúak az egyes számok. A leghosszabb trackek közül nem egy már a befejezte előtt egy-két perccel kibomlott teljesen, nem mutat a fennmaradó időben semmi újat.

https://www.youtube.com/watch?v=-axSp3ezKws
A dalok közül azonban mégsem a rövid Calcination, hanem leginkább a Holly Herndonnal közös 1% emelkedik ki – ez az egyetlen, melyben érthető mondatokkal találkozunk. Az egészet áthatja a veszély érzete, egy telefonhívás részleteit játsszák be, egy gyerek hiába kér segítséget, szirénaszerű hangokat hallunk, nem érkezik válasz – a lemez legbeborultabb, legsötétebb dala a végeredmény. A közvetlenül ezután következő Dope Saint Jude-kollaboráció Never Created, Never Destroyeden újból előkerül a footworkra jellemző hangrészletek ismétlése a törzsi hangulattal szemben, bizonyos értelemben klasszikusabb, mint az addigi dalok, ez a leginkább táncolható.

Végezetül pedig ezt oldja fel a záró dal Challenge: az addigiaknál egy sokkal jobban behatárolható helyzetbe kerülünk, a dal elejétől kezdve folyamatosan épül fel a szituáció: eleinte hirdető kiabálást hallunk, majd beleszól egy mély hang és megkezdődik a csata, gyors, lüktető dobok, sikítás és sípolás jelzi a küzdelmet. És ugyanezt a harcot játsszuk le mi is a zenével – megerőltető, összetett, figyelmet igénylő lemez a Black Origami, de mindenképpen megéri.

8.5/10

A Fran Palermo május 19-én a Grizzly Vibrations és a Tape Delay közreműködésével, fergeteges koncerttel ünnepelte az 5. születésnapját az A38 hajón.

A Henri Gonzalez által vezetett, jungle-tropical-indie-rock hatásokból táplálkozó zenekar közösségi médiás megjelenéseiből és saját elmondásukból ítélve nagyon lelkesen készült a koncertre, és ez érezhető is volt: a srácok nem okoztak csalódást, tökéletesen belerántottak mindenkit a maguk különös, színes világába. Minden rajongó számára nagy öröm volt, hogy a még sosem játszott dalaik mellett ígértek régi, ritkán játszott számokat is.

Azonban a koncertek sorát nem ők, hanem két előzenekar, elsőként a Grizzly Vibrations kezdte. A pécsi surf rock trió egész estére megalapozta a jó hangulatot. Habár a banda még nagyon fiatal, a zenéjük mégis igényes, a csapatban rengeteg energia van. Érdemes figyelni rájuk: bár csak tavaly alakultak, már egészen nagy utat jártak be, kíváncsian várjuk további fellépéseiket, megjelenéseiket.

Másodikként a Tape Delay lépett színpadra. A korábban a Deep Glaze-ből is ismerhető Szőke Zoltán friss formációja varázslatos, lebegős gitáros-szintis chillpop, kitűnően vitték tovább a pécsiek által felépített hangulatot, remek ívet szolgáltattak az estének. A hibátlan előadással és az érdekes, egyedi hangzásukkal megnyerték maguknak a hallgatóságot, külön öröm volt, hogy új számokkal és vendégfellépőkkel is készültek. Biztos vagyok benne, hogy ígéretes jövő vár mindkét bandára.

A két igazán jó előzenekar után végre a Fran Palermo következett.

A nyolctagú vagabond rock banda teljes erőbedobással zenélt, a legjobbat hozták ki magukból. A zenekar az elmúlt években már teljesen összeért, nemcsak keveri a különböző stílusokat, hanem új szintre emeli azok elegyét, a hangzás is változatos, így nincs idő unatkozni a koncertjük alatt. Két trombitával, egy szaxofonnal, kongával, szintivel, gitárral és dobbal elhozták a kicsit mediterrán-kicsit western életérzést a hajóra, és alaposan megtáncoltatták a közönséget. Óriási energiák szabadultak fel, és a banda tagjain is látszott, hogy élvezik a fellépést. Nem maradt el a megígért új szerzemény sem, és a régebbi számokat is nagyon jó volt élőben hallani.

Csak azt sajnáltam, hogy a Robotba meghirdetett afterbulit nem sikerült túl jól összehozni. Nem kezdték el időben, aztán túl hamar vége is lett, és sajnos az érdeklődés sem volt túl nagy. Talán ha a már jól bevált helyekre szervezték volna, mint például a Beat On The Brat, jobban sikerült volna. A Robot több szórakozóhellyel van egy épületben, így az emberek szétszéledtek, és nem igazán volt meg a „koncert after” hangulat.

A Fran Palermo szinte az összes fesztiválon koncertezik, mindenképp érdemes megnézni őket, a fantasztikus hangulat garantált.