Reggelente mindig félek

Mohos Máté 2020. máj. 19. 0 2

Tél volt és sálát szorosan a… A szobában enyhe dohszag, reggelenként szemcseppentővel adagolta magának az LSD-s vodkát, még fogmosás előtt. A mentol és a szesz legyűrte a dohot.

A metróig az út egy halpiacon keresztül vezetett, a bűz megszilárdult a hidegben. Tömeg már reggel, mosószeres víz csorog a járdán, nejlonzacskókba zárt halak úsznak szemei előtt a vásárlók kezében himbálózva. A halak nézték, ő visszanézett, többé-kevésbé ugyanannyi élettel a szemében.

A sarkon halomban álltak az eldobott, bérelhető biciklik. A bodega tulajdonosa elhagyta munkaállomását, ordibálva, előrántott a levegőből még egy bringát (a semmiből jött, gondolta, conjured out of thin air) és a halom tetejére vágta. Fémes, vastag csörömpölés, a járókelők oda se bagóztak. Feljebb az utcán kecskét vágtak az ujgurok. Mi versenyeztünk, ki a legláthatatlanabb.

Aztán a metró, ahol mindig megkérdezzük, hogy sikeresen elkaptuk-e a… Próbáljuk forgatni a fejünket, és bármi másra gondolni, mint heringekre a konzervben. Most is büdös van, de legalább már meleg. Embermeleg.

Az idéző szertartás a végéhez közeledik, és rájövünk, hogy felesleges volt aggódni, valamit tényleg elkaptunk. Majd meglátjuk, hogy mit, miután a metró kivajúdott minket a másik oldalon.

Aztán megint a hideg, az utcabűz, úszunk benne, mint a magzatvízben. És csodálkozunk, hogy is van ez, pedig csak az van, hogy burokban születtünk. Mekkora szerencse, hogy legalább nem egyedül.

Kiemelt kép: Phil Penman fotója

Tags: 5perc, elbeszélés, filozófia, jegyzet, szorongás Categories: 5PERC
Related Posts