Feketék érdekérvényesítése a „fehér Amerikában” – polgárjogi mozgalmak és Malcolm X

Sztrojiny Kristóf István 2017. Júl. 21. 0 1

Martin Luther King neve a polgári ellenállással fonódott össze, jelentősége bármiféle civil kezdeményezésről legyen szó, a mai napig megkerülhetetlen. Munkásságának gyümölcsét képezi számos olyan jogi kodifikáció, ami biztosítani próbálja az „amerikai álom” megvalósulását az afroamerikaiak számára, felszámolva ezzel az őket érő faji megkülönböztetést, szegregációt, jogfosztottságot, amik a mindennapi élet velejárójának számítottak régen. Ezek a mindennapi momentumok mélyen a társadalmi struktúrák illeszkedéspontjainál olyan gócpontot képeztek, ami az ötvenes évekre tarthatatlanná vált, így a szóban forgó gócpont szétdurrant. Az ekkor útnak induló lokális, sokszínű közösségek által szervezett polgárjogi mozgalmak közel tízéves küzdelem után érték el az 1964. évi polgárjogi illetve az 1965. évi választójogi törvényt.

Martin Luther King mellett van egy már-már misztikus fekete felhő mögül előlépő alak, aki bár politikai hatását tekintve jogosan szorul háttérbe King mellett, azonban az afrikai-amerikai kultúrára gyakorolt impressziója miatt közel sem elhanyagolható faktora az ötvenes és hatvanas évekbeli polgárjogi mozgalmaknak. Ez személy nem más mint Malcolm Little, ismertebb nevén Malcolm X. A cikk további részében ismertetjük Malcolm X munkásságát a Nation Of Islam elnevezésű muzulmán szervezetre fókuszálva, széles körben kritizált retorikáját, szilárd meggyőződéseit a feketékről-fehérekről, az amerikai államról, a polgárjogi mozgalmakról és persze magáról Martin Luther Kingről. Mivel történeti és társadalomtudományi tény, hogy Malcolm X munkásságát nem lehet értelmezni Martin Luther King nélkül és fordítva, ezért kettőjüket hasonlítjuk össze. Bár ismert Malcolm vallási hovatartozása, teológiai meghatározottságokat és vallási, illetve az ebből fakadó identifikációs kérdéseket ez a cikk nem érint – inkább csak a polgárjogi mozgalmak sajátosságait mutatjuk be.

Kiinduló helyzet

A polgárjogi mozgalmak radikális irányvonalát, annak stratégiáját, retorikai sajátosságait, és táptalaját nem érthetjük, ha nem tudatosul bennünk, hogy ez a hozzáállás milyen környezetből, milyen kiinduló helyzetből tudott elrugaszkodni. Az MLK-féle passzív ellenállás Amerika déli államaiból kezdett eszkalálódni, válaszként a 50-es években tomboló (dacára, hogy a rabszolgaság intézménye közel száz éve megszűnt) szegregációra, rendőri brutalitásra, arra, hogy a feketék szigorúan a társadalom margóján helyezkedtek el, és az onnan való elmozdulás csak keserves küzdelmek árán volt elérhető. A déli államokban élő feketék gondolatvilágában élénken élt az az elképzelés, hogy az északi államokban a feketék helyzete minőségében és az iskoláztatás, munkavállalás, lakhatás lehetőségeit tekintve merőben eltérő, ami tulajdonképpen igaznak is tekinthető bizonyos szempontból. A feketék északra irányuló belső migrációja a második világháború idején kezdődött meg és nyúlt át egészen az ötvenes évekre, ami alapvető változással kecsegtetett a feketék életében. Azonban a különbség a várt és tapasztalt valóság között óriási volt. A szabadság reménye menekítette el őket délről, azt várták, hogy úgy élhetnek, mint a „többi” amerikai, aminek keretében joguk lesz a szabad lakhatásra, ott dolgozhatnak, ahol akarnak, gyerekeiket bármelyik iskolába járathatják.

Kép: www.history.com

Ehhez képest gettókba tömörítették őket, ahol fehér tulajdonosoktól bérelhették lakásaikat nagyon drágán; a rendőri túlkapások gyakoriak voltak, szigorúan déli mintára. A fehérek nem szomszédként viszonyultak a feketékhez, amit „általános neheztelés” formájában minden adandó alkalommal éreztették is a feketékkel, s ráadásként ezek gyakorta fordultak tömeges erőszakhoz. A feketéket bezárták a gettókba, reális és pozitív jövőkép nélkül, egy végtelen körforgásba, amit mentális és fizikai szenvedés kísért. Persze akadt néhány fehér, aki szabadságról és igazságról beszélt és még civil mozgalmi szervezésben is részt vett, de van egy nagyon fontos részlete ezeknek a pálfordulatnak nevezhető momentumoknak: a tehetős feketék kedvezőbb helyzete semmi hatással nem volt a gettókban élőkére. Sok ember úgy vélekedett, hogy a feketék helyzete – a munkanélküliség, a slumosodott környezet, a prostitúció, kábítószer, a fekete bűnözés és a rendőri túlkapások miatt – rosszabb, mint délen. Az a szegregáció, ami délen honolt északon is csak az élet része volt.

Így esett, hogy a fiatal Malcolm Little-t az a szimbolikus urbánus dzsungel nevelte, ahol tulajdonképpen a radikális közösség is kiformálódott. Lehetőségeinek megfelelően a gettóból való kitörés szóba sem jöhetett, Bostonban majd New Yorkban élt, bűnözésből, lopásokból és betörésekből tartotta fel magát, majd 1945-ben betörés miatt nyolc év börtönbüntetésre ítélték. A börtönévek alatt rengeteget olvasott, majd bátyja hatására Elijah Muhammad által vezetett Nation of Islam muzulmán szervezet tagja lett. Szabadulása után felkereste Elijah Muhammadot, erős személyiségének és határozott elképzeléseinek köszönhetően gyorsan haladt a hierarchián. Munkájának köszönhetően tömegesen csatlakoztak a szervezethez, rövid időn belül ötven főről huszonötezerre nőtt a követők száma. Munkájának van néhány megkerülhetetlen eleme, aminek köszönhetően szinte pillanatok alatt a közvélemény kereszttüzébe került a Nation of Islam. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ő maga és szervezete hírnevet szerzett, de az közel sem párosult minden esetben pozitív hangú elfogadással.

Retorikája

Malcolm X – sokak szerint nacionalista, időnként rasszista – retorikáját jól elkülöníthető töréspontok alapján lehet vizsgálni. Az első ilyen szempont retorikájának az a jellegzetessége – ami miatt 1953 és 1959 között Malcolm és az Nation of Islam ismeretlennek számított a közvélemény számára –, hogy Martin Luther King elsősorban a fehérekhez intézte a mondanivalóját, addig Malcolm a feketéket próbálta meggyőzni sajátosan megkonstruált érveivel. Nagyon fontos eleme munkásságának, hogy a feketékkel szemben is kritikai hangnemet alkalmazott. Elsősorban az agymosott feketéket célozta meg, akik nincsenek tisztában a veszéllyel, amit a sátánista fehér emberi környezet rejteget magában. A mentális rabszolgaságot tartotta a négerség legnagyobb problémájának.

Minduntalan hangsúlyozta, hogy a feketéknek muszáj szembenézni az igazsággal, amin keresztül felismerik, hogy a fehér embernek nem érdeke a feketék kitörése a gettókból vagy bármiféle integráció szorgalmazása, csupán a történelmi sérelmek és azoknak fokozására képes. Számára a fehérek hipokrata, jól álcázott rasszizmusa volt a mezítelen valóság. Az északi viszonyokat a déli helyzettel azonosította egyetlen különbséggel: északon kimondatlanul történt mindaz, ami délen deklaráltan a mindennapok része volt. A kritikai hozzáállása mellett, a feketék nézőpontját akarta megjeleníteni a közvélemény számára, mialatt gondosan ügyelt arra, hogy jól látható ellenségképet teremtsen, annak érdekében, hogy tisztán lássák, kivel szemben kell kiharcolni a méltóságot. Következő töréspont retorikájában a fehérekkel való radikális kapcsolata és annak megjelenítése. Kinggel ellentétben nem tartotta evidensnek a fehérek támogatását, mivel nem a – az általa „álszent liberálisoknak” nevezett – fehérek meggyőzése volt a célja. A történeti múlttal és bűnökkel való szembenézést követelte a fehérektől, amire nem került sor, ezért szenvedtek a feketék a fehérek elnyomásától, kerültek a társadalom margójára, nem részesültek azokban a szociális, politikai és állampolgári jogokban, mint a „többi” amerikai. Az egyre nagyobb számú követő és támogató hatására – amit a Hinton Johnson incidens hozott neki – fokozta a fehér ember felé irányuló támadásokat is. Olyan jelzőkkel illette a fehéreket, mint kék szemű ördögök, két lábon járó kígyók, fehér majmok és fenevadak. Abból a gondolatból kiindulva, hogy északon az álcázott rasszizmus tombol és lehetetleníti el a feketéket, ügyelt arra, hogy ennek megfelelő jelzőt találjon az északi fehér álszent liberálisoknak. Számára a déliek voltak a farkasok, akik kérdés nélkül rárontottak a feketékre a megkérdőjelezhetetlen szegregáció által teremtett viszonyokra hivatkozva, az északiak pedig a rókák, akik ravasz módon, kihasználva a feketék tudatlanságát, teremtették meg az elnyomás feltételeit. Az első olyan alkalma, amikor nyíltan nekimehetett a fehéreknek 1959-ben adatott meg Mike Wallace Show-ban. Fontos mérföldkő ez a polgárjogi mozgalmak megítélésének tekintetében, mivel mindaddig sokan azt hitték, hogy a legradikálisabb elemek Roy Wilhins a NAACP vezetője és Martin Luther King. Azonban miután Malcolm X és a fekete muzulmánok megjelentek a médiában, Kingék megítélése jelentős mértékben változott. A radikális stigmát ledobva, mérsékelt konzervatívvá lépett elő, ami elfogadhatóbb alternatíva volt a liberálisok számára. Ezzel párhuzamosan Malcolm X és nevével fémjelzett mozgalma folyamatos jobboldalra való eltolódást mutatott, az összes televíziós és rádiós műsorban nyíltan hangoztatta a „fehérek ördögtől való származását.”

Muhammad Ali és Malcolm X Kép: reddit.com

Retorikájában van egy elem, ami tökéletesen megvilágítja a NOI célját, illetve amivel teljesen elkülöníthető válik a fontolva haladó mozgalomtól a radikális vonulat. Ez nem más, mint az Amerikai Állammal való ellenséges és elutasító attitűdje. Tartva magunkat ahhoz a nézőponthoz, hogy a polgárjogi mozgalmak nélkül nem, vagy csak nehezen lehet értelmezni az NOI radikalizmusát, nézzük meg, hogy a fekete értelmiségeknek mi volt az elsődleges elérendő céljuk a passzív, erőszakmentes megmozdulásokkal. Az egyenlő politikai jogokban való részesülés, oktatási és munkaerőpiacon való érvényesülés, a mindennapok dimenziójában jelenlévő szegregáció megszüntetése, vagyis a fekete emberek teljes integrációja az amerikai társadalomba. Ezzel szemben, a radikális hangok kategorikusan elutasították az integráció opcióját sőt, megkérdőjelezték az Amerikai Egyesült Államok legitimációját. Álláspontjuk szerint Amerika nem a feketék hazája, erőszakkal vitték oda őket az „Őshazából”, integrációjuk beteljesületlen volta már a „hajóúton” eldőlt. Amerika elvette a nevüket, vallásukat, kultúrájukat, identitásukat. A megfosztottság érzését tovább tetézte a rabszolgaság intézményének elnyomása, ami a polgárháború után sem enyhült, dacára annak, hogy megszüntették a rabszolgatartást. Mind a déli, mind pedig az északi viszonyok is jól mutatják a feketék társadalmi sikertelenségét, amiért a „fehér Amerika” a felelős. A hatalommal való diszponálást arra használta fel, hogy feketék érvényesülését csírájában elfojtsa.

A rabszolgatartó fehérek érdekeltségét szolgálta, hogy a feketéket tudatlanságban tartsák, ne legyenek tisztában partikuláris jogaikkal, ne ismerjék fel az érdekérvényesítési lehetőségeket. Ezeken a szempontokon keresztül már érthetővé válik az integráció elutasítása. Az integráció helyett javasolt alternatívák azonban már olyan széles spektrumon helyezkednek el, hogy ezek közül csak a két legmeghatározóbb álláspontról teszek említést. Az NOI gondolatvilágában már a kezdetektől fogva mélyen gyökerezett az az elképzelés, miszerint az amerikai államnak biztosítani kellene a feketék számára egy elkülönült területet Amerikán belül, ahol egy független, feketék által fenntartott államot létesíthetnek, így mentesülve minden külső amerikai behatástól, szegregációtól, rasszizmustól. Utópisztikus minősége miatt ez a gondolat meddő és kivitelezhetetlen maradt. A másik meghatározó ötlet szerint, a feketéknek vissza kellene települniük az „Őshazába”, visszatérve igazi identitásukhoz, visszaszerezve eredeti vallásukat, tradíciókat, elérve így, hogy újra szabad állampolgárokká válhassanak. A többi, Malcolm X és az NOI által osztott radikális nézőpontok hatása miatt ezek az ötletek elutasítása gyakorlatilag előre elrendelt volt. Ez az oka annak, hogy az állam felé indított verbális agresszivitás egyre fokozódott, amelynek során olyan gondolatok is megjelentek, hogy az „amerikai zászló csak egy régi rongydarab”.

Martin Luther Kinggel való kapcsolata

Minden tekintetben nagyon éles különbség mutatkozik meg a polgárjogi mozgalmakon belül a Martin Luther Kingék-féle fontolva haladás passzív és erőszakmentes stratégiája, valamint a Nation of Islam mozgósítási taktikája között. A legfontosabb különbség a két megközelítés között, hogy Martin Luther Kingék voltak képesek arra, hogy a merev berendezkedésű amerikai politikai dimenzióban érdekérvényesítési eredményt tudtak elérni. Ezt figyelembe véve talán nem véletlen, hogy egy idő után Malcolm X-nek a legfontosabb hivatkozási alap nem Elijah Muhammad, Allah hírhozója, hanem Martin Luther King lett. Egy közösségi felszólaláson, tévés vagy rádiós interjúban sem mulasztotta el a negatív hangnemű reflektálást a baptista lelkész irányába. Ahogyan a szegény agymosott feketék számára megfogalmazta kritikáját, miszerint agymosottak, s e helyzet súlyosságával nincsenek tisztában sőt, felelősségüket súlyosbította, hogy el is fogadták ezt a fajta kizsákmányolást. Ennek az aprólékosan megkonstruált kritikai rendszernek megfelelően nem maradhattak ki a szórásból a King-féle értelmiségi négerek, polgárjogi mozgalomvezetők sem.

Bár eleinte Muhammad óva intette X-et a Kinggel való konfrontációtól, azonban az ’50-es évektől implicit, majd a ’60-as évektől egy explicit módon, lavinaszerű kritikát zúdított rá és a többi mozgalomra egyaránt. A fekete értelmiségi réteget a „fehér liberálisokhoz” hasonlította, „fehér elméjűeknek”, „agymosottaknak”, „huszadik századi értelmiségi niggereknek”, „Tamás bátyjának” nevezte őket. Ezen jelzők közül a legbeszédesebb Tamás bátyja megjelenése. Tamás bátyja Harriet Beecher Stowe amerikai írónő 1852-ben kiadott rabszolgaságtartás-ellenes regényének központi alakja. Megjelenésekor mély hatást gyakorolt a feketék megítélésére, és az Egyesült Államokbeli rabszolgaságra, olyannyira, hogy felerősítette az amerikai polgárháború kirobbanásához vezető szembenállást. A szentimentális regény realista módon írja le a rabszolgaságot, nézőpontja és szilárd meggyőződése, hogy a keresztény szeretet le tudja győzni még az olyan destruktív dolgokat is, mint a feketék rabszolgasorban tartását.

Kép: thegrio.com

Furcsa módon, a színházi adaptációk lényegesen elhomályosították a regény pozitív kicsengéseit, nagyban hozzájárultak a negatív asszociációk kialakulásához, aminek fő hivatkozási alapja Tamás bátyja, a kötelességtudó, hosszasan szenvedő, fehér urához hűséges szolga. Ezen sztereotipizáló nézeteket Malcolm is előszeretettel alkalmazta Kingre és a hozzá hasonló értelmiségi feketékkel szemben, hangsúlyozva felelősségüket abban a kialakult helyzetben, amiben a feketék ki vannak szolgáltatva a fehérek rasszizmusának. „Legfőbb ellenségünk a fehér ember. Utána következnek a Tamás bátyják, mint Martin Luther King és az ő arcátlan képmutatása.” Filozófiájának sarokkövét támadta folyamatosan, miszerint a passzivitás aktívabb minden más magatartásnál, mivel a belülről fakadó szeretetre alapoz. Mivel Malcolm és az NOI felfogása szerint a fehér ember a feketék ellensége, ebből kifolyólag elképzelhetetlennek és használhatatlannak tartották a passzív ellenállást. Az ellenséget megvetni, megbüntetni, megsemmisíteni kell, az ellenséget nem lehet tisztelni, az ellenséget nem lehet szeretni. 

Kritikájának legjobb indikátora a washingtoni menetről alkotott véleménye, amit egyszerűen csak „washingtoni bohózatnak” nevezett. Az ott elhangzott „Van egy álmom” című beszédet tartotta a legnagyobb hazugságnak és a legaljasabb támadásnak a feketékkel szemben, mivel míg Martin Luther King saját álmait öntötte szavakba a Lincoln műemlék előtt, addig a feketék többségének Amerika nem álmaik megvalósulását jelentette, hanem legrosszabb rémálmaik színteréül szolgált. Még inkább szüksége volt kritikai képességeire, mivel ez volt az első olyan alkalom Amerika történelmében, amikor a fehér önkéntesek között is ekkora mozgósítást generált a feketék szegregációs elleni küzdelme. Az ő álláspontja szerint a fehér ember csakis abból az okból csatlakozott a feketék ügye mellé, mert megállítania már nem volt módja. A washingtoni menet elképesztő sikerének hatására sem revideálta álláspontját, sőt, csak hevesebb bírálatok következtek. Szétszálazva a megmozdulás mögötti mozgatórugókat, valamint a tevékenyen résztvevők éles elmarasztalása után, a lényeglátás képességével levonta saját konklúzióit, miszerint a feketék tömege továbbra is haza nélkül, munka nélkül és otthon nélkül kénytelen küzdeni Amerika megbecsüléséért. Szilárd meggyőződése volt, hogy a polgárjogi mozgalmak nem szolgálnak használható és megváltó alternatívával, amivel az alacsonyabb osztályokba tartozók helyzete is gyökeresen meg fog változni. Az integráció nem megoldás a tömeges szegénység felszámolására, mivel az integráció nem is fog megtörténni, vagyis Amerikai mélyen szegregált marad.

Malcolm emlékezete és hatása

Martin Luther King világszerte hatott és hat: máig az erőszakmentes tiltakozás ikonja. Na de mit tudunk Malcolm X-ről? Ahogyan írásom elején említést tettem róla, Malcolm emlékezete némileg eltörpül Martiné mellett, leginkább a politikai dimenzión belül. Azonban van olyan terület, ahol Malcolm túlszárnyalja Martint. Malcolm kulturális forradalmár volt, aki egyes egyedül változtatta és alakította át a feketék gondolkodását önmagukról. Úgy emlegetik, mint a fekete öntudatosság őrét, ami a ’60-as évekre emelkedett ki, és befolyással volt a feketék életének minden terültére. Furcsa, már-már röhejes tény, hogy mielőtt Malcolm színre lépett az ’50-es években, az egyetlen referencia az afroamerikaiak őshazájáról, Edgar Rice Burroughs képregényében megjelenő Tarzan története.

Malcolm mutatott rá azokra a negatív gondolatokra, amiket a fehérek konstruáltak, amivel elérték, hogy a feketék önképe negatív és ferde legyen. Ezt a ferde önképet – olykor önutálatot – sikerült átformálnia afroamerikai öntudattá. Ekkor kezdtek el a feketék feketén gondolkodni, feketén cselekedni, ez segítette őket elfogadni  „feketeségüket” úgy, mint alapvető alkotóelemet az emberiség definíciójában. Malcolm volt az, aki rekolonizálta a feketék gondolkodását azáltal, hogy a „negrókat” büszke afrikai emberekké változtatta. Ez megjelent számos ismertebb fekete – a nyilvánosság felé artikulált – gondolataiban. Elég csak Cassius Marcelus Clay, vagyis Muhammad Ali korszakos kijelentésére gondolnunk: „Én vagyok minden idők legjobbja!” De ott van James Brown zenei munkássága, ahol azt énekli „fekete vagyok, büszke vagyok”, vagy Aretha Franklin „Tisztelet” rigmusa. Ezen hagyomány a mai napig élénken él és a mai fekete gondolatokban is megjelennek.

Malcolm X alakja és munkássága megosztó és megosztó is marad mindaddig, amíg nem próbálkozunk meg – a radikális elképzelések és retorikából kihámozva és lefejtve – tevékenységének valódi hatásait számításba venni. Mindazonáltal azon kritikáknak van valóságalapjuk, amik Malcolmot rasszista és szélsőséges figurának tartják, azonban retorikája mögé nézve, így felfedezve az azt mozgató körülményeket és okokat, egyértelműen kijelenthető: van létjogosultsága a polgárjogi mozgalmak rendszerében.

Felhasznált irodalom:

James H. Cone: Martin & Malcolm & America, A dream or nightmare (Orbis book, Maryknoll, New York 10545)

Konok Péter: Ökölbe szorított kéz. Fekete radikalizmus az Egyesült Államokban (In: Rubicon Történelmi folyóirat, XIX. évfolyam 189. szám, Rubicon Ház bt., Budapest, 2008)

Názer Ádám: Mérföldkövek. Az amerikai polgárjogi mozgalom főbb állomásai 59. oldal. oldal (In: Rubicon Történelmi folyóirat, XIX. évfolyam 189. szám, Rubicon Ház bt., Budapest, 2008)

 

Tags: amerikai egyesült államok, Elijah Muhammad, fekete közösség, fekete polgárjogi mozgalom, Malcolm Little, Malcolm X, Martin Luther King, Muhammad Ali, Nation of Islam, usa Categories: 5PERC
Related Posts