#áthatás – Testem a katedrális

„Testünk egy katedrális” – olvasom egy cikkben. Nos, ezzel a meghatározással én is tudok azonosulni. Mindig úgy gondoltam magamra, mint egy szakrális helyre. A bordák tartóoszlopai közt, a mellkas oltárában misézik vég nélkül a szív plébánosa. (Ha ez a mondat után sem kapok Nobel-díjat, akkor nincs igazság a Földön.) Testem templomának falai szilárdak, ám tornyai, bár az ég felé törnek, azt soha el nem érik. (Ezért érdemes lenne jól elbeszélgetni az építészekkel.)

Testem a katedrális. Testem a székesegyház. Az én testem egy kölni dóm. Egy Szent István Bazilika. Egy valódi Notre-Dame. Az egymást követő esküvők hátrahagyott virágdíszei vastag réteget alkotnak a padlón. Néha egy sötét sarokban csengettyű szól, máskor, keresztelő alkalmával, gyereksírás veri fel a hosszú némaságot. Az oltáron mindig van ostya és misebor. (Bár az esetemben ez leginkább csak kannás és ropi, de a szándék a fontos.)

Katedrálisomban most teljes a csend. A lélegzetvétel sem hallatszódik. Rendszerint ilyenkor szokott megszólalni az Úr hangja az én hangomon. Általában olyanokat mond, hogy: „Célt tűzz ki magad elé és felmagasztosulsz!”, vagy azt, hogy: „Teszek az egészre, csak egy sört adjatok!”, attól függően, éppen milyen hangulata van.

Nemrég volt egy kis egyházszakadás, de nem komoly. Csak meglátszódik. Újra kellett festeni néhol, a sebek meg majd idővel begyógyulnak. Pár oszlop meg is repedt, már nem tartják a tetőt. Nem szomorkodok emiatt, de nem is ülök be a padsorokba imádkozni. Csak némán, ügyetlenül orgonázgatok a kiürült főhajónak.

Szabó Tamás

Kiemelt kép: Designboom fotója

Tags: 5perc, áthatás, jegyzet, napindító Categories: 5PERC
Related Posts