#áthatás – Szerelem

Sokszor kapom magam azon, hogy rajta felejtem a szemem embereken. A történetükön merengek. Néha igazán csodás életet képzelek el nekik, míg máskor iszonyú tragikus sorsot, amitől volt már, hogy egy kicsit el is érzékenyültem. Tudom, hogy butaság, de hát mit kezdjen az ember az olykor hirtelen reá szakadó magányos órákkal egy pályaudvaron. Egy esetre különösen jól emlékszem. Kényszer-németórákat vettem szombatonként. Több órát kellett várnom egy rém lehangoló, hideg állomáson, várva a csatlakozást. Ott volt egy férfi. Idős volt és nagyon magányosnak tűnt. A hétvégén volt halottak napja és bár engem nem érint mélyen a halál (biztos kapnék erre egy hozzáértőtől valami szép kis diagnózist) kitaláltam az idős úr történetét. Tökéletes kompozíció volt a látványa. Tipikus kifogástalan barna szövetruházat, kis kalap, fonott kosár, és benne egy hatalmas csokor színes krizantém. Egyből összeszorul a szívem, biztos a néhai felesége sírjára hozta. Egy élet együtt, majd a hátrahagyott férj élete párjának halála után messze költözött az emlékek elől. Minden évben visszatér és egy csokor krizantémot tesz a valaha volt legnagyobb szerelme sírjára. Mindig csodálom a régi öregek örök hűségét. Aztán amikor már épp készültem könnyeket ontani a gyönyörű és szomorú történeten, ami csak a fejemben létezett, a mosdó felől apró néni sétált ki, belekarolt a férfibe megsimogatta a karját és elsétáltak. Majdnem felnevettem, de nem volt rá időm, mert annyira beletemetkeztem a gondolataimba, hogy majdnem lemaradtam a buszról.

Vekszli Anna

Kiemelt kép: Lutor Katalin fotója

Tags: 5perc, áthatás, jegyzet, napindító Categories: 5PERC
Related Posts