#áthatás – Őrség

A sűrű, szinte fekete lucfenyvesben még délben is csak szürkületnyi a fény. Nem moccan a fülledt levegő. Hang sem sok akad, de a puha tűlevélszőnyegen könnyű és biztos a lépés. Gyantának és ázott mohának az illatát érzem, s meg kell görnyednem a sűrűben, ahogyan a fiatal fák karjai alatt elhaladok. Aztán egy olyan helyre érek, egy völgybe, ahol már idősebbek és még feketébbek a fák, a csend, a homály is mélyebb. A völgy mélyén egy apró ér fut; látom a vadváltót is, azt kezdem el követni.

Ezeken a tágasabb helyeken valamiképp mégis messzebbre lát az ember, s megsejti, meghallja és talán a szemével is meglátja azt a néhány állatot, akik irányába a szél a szagát hordta, s most eltűnnek, kikerülik a néma embert, akit ők is inkább csak éreznek, mintsem tisztán látják. 

A völgy túloldalán ritkul a fenyves, az öreg bükkfák alatt több a fény, a tócsákban pedig olyan állatok élnek, amelyek nem vesznek rólam tudomást, csak kíváncsi árnyékom vetül rájuk pár pillanatra, s ez nekik kevés arra, hogy életüknek valódi része legyek. 

Itt már érzem a szelet az arcomon és a másik erdőn túl, a faluban, delet kongat a harang. A delet valóban a harang kongatja, s már nem Ella néni, hanem az automatika. Az őslakosok elhagyták a földet, azokat visszavették tőlük a vadak, akik az üres ház kertjében legelnek, ügyesen kikerülve minden drótot, minden veszélyt. A király lopakodik vissza ennyire félve kifosztott palotájába, hogy kincseit megmentse.

Kocsis Marcell

Kiemelt kép: Lutor Katalin fotója

Tags: #áthatás, áthatás, Erdő, jegyzet, napindító, Őrség Categories: 5PERC
Related Posts