Jobb, bal, előre néz. Nem le, nem fel és nem is vissza. Egyik láb a másik után. Mögötte egy méter is kilométereknek érződik. A hátralévő táv maga a végtelen, ahogy a lent tátongó mélység is. Nem szabad másra gondolni. Csak menni előre.

Az élet egy szakadék fölött kifeszített kötél. Én vagyok a táncos. Nincs biztosítókötél és nincs védőháló.

Aztán a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogy a fejünkben eltervezzük. Nem mindig tudunk magabiztosan, mosolyogva sétálni a kötélen. Olykor megremeg a térd, kibillen az egyensúly. Ezekben a pillanatokban mindannyiszor a zuhanásra készülünk fel. Sokszor mutatványozva és villogva, aztán könnyeket visszatartva és imádkozva haladnak el mögöttünk azok a bizonyos méterek.

Most nagyon remeg a térdem. Félek a magasságtól és félek az eséstől. De mindig, mindig lesz valaki, aki elkap mielőtt megtörténne.

Vekszli Anna

Kiemelt kép: Singularity Hub