A zene individuális jelenség – a walkman megjelenése és elterjedése óta biztosan. A zenei szubkultúrák szerepe csökken, az utcán sétáló zenei ízlése ránézésre megmondhatatlan.

Néha azt sem tudom, hogy én mit, miért hallgatok. Nem egy-egy előadóval azonosulok, nem egy album koncepcióját érzem magaménak. Ami én vagyok, az a kedvenc dalaim egymásutánisága. A kapcsolóelemek finom játéka, egy tartalommal telített sablonos szó. A Spotify-on szívecskézett számok sorrendje vagyok én. Svéd metál utáni bécsi klasszicizmus, tömegtechnót követő, acapellán taposó swing.

Féltem magam, amikor kiszivárognak a hangok a fülhallgatón. Mégis megkérdezem, hogy akarsz-e együtt egy közös burokba lépni. Remegve nyújtom a jobb felét. Most nem csomózódik a zsinór, most mindennek flottul kell menni. Már csak a félhang érkezik felém. A zsinór egészen közel kényszerít minket egymáshoz, de én nem a száj és száj közti távolságtól félek, hanem attól, hogy túl közel kerülsz a belső világhoz.

Vajon kihallatszik a segélykiáltásom a refrén sorai mögül? Érződik a fájdalom a love you mögött? A nyár illata csap meg mikor a drop után fütyülnek? Úgy serkenti a basszus a szívdobogásod, mint az enyémet?

Valószínűleg nem… A legtöbb számra azt mondtad, nem tetszett.

Novák Henrietta

Kiemelt kép: Nautilus