17-ben a 48 megvan 169-szer – Ilyen, ha megszokunk egy nemzeti ünnepet

Vincze Bence 2017. Már. 15. 0 0

“Hazádnak rendületlenül…” – üvölt fel a hangszórókból a mindenki által jól ismert Vörösmarty-vers megzenésítve. Mindenki feláll a teremben, minden magyar szívéhez emeli a kezét.

Forrás: 24.hu

Miközben én is hangosan éneklem, körbetekintek. Minden ember büszkén kihúzza magát, fegyelmezetten szalutál, de csak elszórva látok mozgó ajkakat. Sőt, ha igazán belegondolok csak a kisdiákokén száll ki hang is, pont azokén, akik talán még nem is igazán értenek belőle sokat, csak annyiszor hallották az elmúlt napokban, hogy egyenesen a könyökükön szalad ki minden egyes rím és szótag.

Emlékszem, gyermekként én sem értettem pontosan mit mond a kórus, csak énekeltem a halandzsát, hogy a Tanárnő nehogy egy tockossal jutalmazza lustaságomat. De most, hogy ott álltam a tömegben felnőttként, megláttam azt, amit a kis gyermeki agy még nem figyel. Hol van a felnőttek szájából kiáramló hazaszeretet, ami az első két versszakban még határozottan ott volt? Félőn mertem gondolni egyáltalán arra, hogy mi van, ha nem is tudják tovább? Csak a kötelességet ismerik, ami még gyermekként beleivódott, hogy muszáj énekelni? Gondolták, hogy esetleg most is csak két versszak erejéig fog felcsendülni?

Nagy tévedés volt sokak részéről! Sőt, ami egyenesen felháborított, 4-5 ember a harmadik strófa kezdetére már kényelmesen el is helyezkedett a székében. Ennyi volt, eddig tartott a büszke magyar lét? A Himnusz a műsor elején még oly gyönyörűen csendült fel, hogy egyenesen beleborsóztam és éreztem az öklömnyi gombócot a torkomon, nem is beszélve a színvonalas előadásról, amit harmadikosok és negyedikesek adtak elő.

A Szózat kézirata

Ami a műsor húsz percében történt arra kevés szót ismerek. Gyönyörű és oly erővel bíró előadás volt, hogy sokan megkönnyezték. Pont azért, amit nagyon hiányoltam a felnőttektől: a pici, 9-10 éves gyermekekből olyan szenvedély és büszkeség tört elő, aminél ritkán van tisztább érzés ebben az országban. Csodálatosak voltak és úgy éreztem, hogy büszke lehetek magyarságomra. Mindezt anélkül, hogy hungarista lennék, vagy huszárruhában, pántlikában, szalagos kalapban, zászlóval jelenjek meg a műsoron, ahogyan azt nagyon sokan tették.

Egészen a Szózat második versszakának végéig tombolt bennem ez az érzés. Öröm volt körbenézni a síró szülőkön, nagyszülőkön, ők is büszkén énekeltek. Majd jött a hosszú és kínos csend. A száz főből négyen és a hangszóró énekelte velem tovább a Szózatot…

Kisebb elkeseredéssel battyogtam ki a teremből és gondolkodtam el az ünnep mivoltáról. 169 év telt el úgy, hogy ünneplünk egy bukott forradalmat. Tudom, tudom, ez most tőlem is elképesztően nyers megfogalmazás volt, de nézzünk akkor mindent reálisan! Ami először eszébe jut az embernek március 15-ről, az az, hogy KOKÁRDA mindig legyen nálad! Mondjuk őszintén nem is tudom, hogy kemény marketinghúzásnak, vagy egyszerű ostobaságnak állítsam-e be, amikor március 3-án bemegyek a kisboltba, és mielőtt fizetnék, felteszi nekem a kedves eladóhölgy a kérdést, hogy nem szeretnék-e kokárdát is venni? Ahelyett, hogy bármit mondtam volna inkább csendben kisétáltam. Azt már kezdtem megszokni, hogy november elején mikuláscsokikkal, február végén pedig már nyuszikkal vannak tele a boltok, de ezt túlzásnak éreztem. Már március 12-étől sokan a szívük fölé tűzött nemzeti színű szalaggal díszelegnek, hogy tudják róluk az utcán, milyen nagy magyarral is van dolguk.

Lutor Katalin képverse

Bevallom őszintén: ha tegnap nem élem át ezt a szózatos incidenst, lehet végig sem gondolom március 15-e mibenlétét. Azonban örülök, hogy felébresztett bennem egyet s mást. Eszembe jutottak a nagy nemzeti öntudattal túlfűtött országos közvetítésű nemzeti ünnepségeink, amelyeken fontos, hogy a politikusok kimutassák borzasztóan nagy hazaszeretetüket. Nem tudom, hogy megfigyelték-e a Kedves Olvasók, hogy minden egyes alkalommal, minden egyes polgármester, képviselő, miniszterelnök, nagykutya ugyan azokat a közhelyeket nyomatja a fejünkbe. Természetesen sosem könnyű egy olyan nemzeti ünnepről beszélni, ami már másfél évszázada benne van a köztudatban, amit minden évben ünnepelnek; ezért sem mert a szerkesztőségen belül senki belevágni egy ünnepi cikkbe, hiszen vagy borzalmasan elcsépelt lesz, amit már mindenki elolvasott a tucatsajtóban, vagy az egyediség hajszolása miatt túlontúl érthetetlen.

A kikerülhetetlen erőltetettségek ellenére örömmel fogadtam, hogy legalább nem azt csinálta az állam március 15-tel, mint a tavalyi ’56-tal. Nem volt túlhajszolva: már mindenki unja az óriásplakátokat, legyen az bármelyik párté, a Kétfarkútól a Fideszig.

Viszont szeretném, ha a Kedves Olvasó nem csak a kétkedésemet ismerné meg. Akárhogy nézzük a mesterségesen túlfűtött megemlékezéseket és a divathungarizmust, március 15-e mindig tele van örömteli és szívet melengető pillanatokkal, amelyek a hivatalos közhelyektől elképesztően távol állnak. Ilyen volt például a műsor is, amelynek ugyan volt visszássága, de az eleje, a gyerekek mégis felemeltek. Ők úgy élik meg az ilyen alkalmat, mintha igazán ők csinálnák a forradalmat. Nem alsó tagozatosok álltak a színpadon, hanem Petőfi, Vasvári, Jókai és Irinyi, velük az összes márciusi ifjú.

A kép csak illusztráció. Forrás: http://felsocsatar.hu

Máshol is találtam apró csodát. Tegnap este édesapám hatalmas mosollyal rohant be a házba, és gyermeki boldogsággal mondta: “Gyertek gyorsan, nézzétek meg milyen szép!”. Először fogalmam sem volt, hogy mire gondolhat, de az utcafrontra tekintve megértettem az örömét. Az kiskapura felfeszített magyar zászló az éjszakai szélben olyan csodásan lobogott, ami tényleg felért minden hazafias verssel vagy ünnepi szóval. Mosolyogni és sírni támadt kedvem, de ami ennél is fontosabb: a büszkeség majd szétszakította a mellkasomat. Tudják, ez az a felemelő érzés, amiért jó magyarnak lenni és elfelejti az összes beszédet, a füttyszót, a híradásokat, a lovasparádét, mindent. Csak a zászlóra és a gyerekek műsorára emlékezni egy őszinte március 15-én.

 

Categories: 5PERC