Jelképek erdején át visz az ember útja

Madaras Márton 2018. okt. 28. 0 0

Van az a közhely, hogy „kétféle ember létezik a világon”: ez bizonyos irodalmi szituációkban is igaz. Egyesek kellemes délutáni időtöltésként elővesznek egy-egy könyvet, hogy valamilyen izgalmas történetet olvassanak. Ezzel szemben mások – többek közt jómagam is – lassabban haladnak, mivel minden egyes sorban szinte már görcsösen valamilyen mögöttes tartalmat keresnek, és majdhogynem jobban figyelnek ezekre az apró utalásokra, szimbólumokra, mint magára a tényleges történetre. Nekik nehezebb dolguk van.

Az egyes szimbólumrendszerek megértéséhez szükséges ismernünk magának a szónak a jelentését és a történelmét. René Wellek és Austin Warren Az irodalom elmélete című kötetükben tökéletesen megfogalmazták a szimbólum szó jelentését.  Szimbólumnak egy olyan “valamit” neveztek, ami más helyett áll és mást képvisel. Ugyanakkor ez nem egy új keletű dolog; a szimbólumok vagy más néven jelképek, végigkísérik az emberiség történelmét, már az írástudás kialakulásával megjelentek. Ugyanúgy megtalálhatók az ókori görög irodalomban, mint ahogy jelen vannak a hit, többek között akár a Biblia világában is. Nem mellesleg a hit egyik szinonimája[1] is, de ha a népművészetek szintjén vizsgálódunk, ott is számos népi szimbólummal találkozhatunk.

Persze sokan azt gondolhatják, hogy bármire rá lehet húzni ezt a fogalmat, ami egy kicsit is mögöttes tartalommal rendelkezik, azonban ez egyáltalán nem igaz. Wellek és Warren szerint „Egy „kép” előidézhető egyszer, mint metafora, de ha állandóan ismétlődik – úgy is, mint megjelenítés és úgy is, mint ábrázolás – szimbólummá válik.”[2]

Varga Katalin szakdolgozatában a szimbólumok szerepével foglalkozott Csehov drámáiban. Szerinte Csehov szinte minden művében megjelenik a munka, pontosabban a munkátlanság mint szimbólum. A Ványa bácsiban Asztrov doktor csak álmokat mereng az orosz erdőről és az erdőépítő munkájáról. A Három nővérben Tuzenbach hadnagy rendszeresen önironikusan emlegeti, hogy egész életében nem dolgozott, nem mellesleg pedig a Cseresznyéskert „örök diákja”, Trofinov, Lopahint gúnyolja, aki munkával vitte valamire, miközben ő még a vizsgáit sem igazán tudja letenni.[3]  Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ebben a kontextusban Csehov vissza-visszatérő „munka” képe részévé vált egy szimbolikus rendszernek.

Érdekes, hogy egyes szimbólumok kiléptek az irodalmi keretek közül, és kultúrákon átívelve ismertté váltak. Vegyük példának a szarvast. A magyar eredettörténetben is kiemelkedő szerepet játszik ez az agancsos jószág, de egészen a Távol-Keletig, sőt az újvilágba is eljutott a szarvas szimbóluma. A kínai Tao nyolc halhatatlanjai közül az egyikük szarvason lovagol, a buddhista tanítások szerint pedig Buddha előző életében szarvas volt, és Indiában a mai napig a bölcsesség jelképe ez az állat.[4]

Kascsák József: Bőgő szarvas

Jankovics Marcell a Jelkép kalendárium című kötetében a csillagokat teszi „felelőssé” a szarvas szimbólum nemzetközi meghonosodásáért. Ő ezt úgy magyarázza, hogy egy adott jelrendszerben a Világfa a Tejút és annak közvetlen szomszédságában láthatóak az égi szarvasok. Egy másik értelmezés alapján a Tejút, azaz Világfa ágai agancsokká változnak (nem mellesleg az agancs szavunk is az ág szóból ered). Ezt jól mutatja egy kaukázusi mese, amiben a hős nem az égig érő fán, hanem egy óriás szarvas agancsán megy föl az égbe.[5] Még ha a tökéletes igazságot nem is tudjuk, ez mégis igen jó elmélet, hisz az emberiség a kezdetektől fogva az ég felé tekint.

A víz jelképe is, hasonlóan a szarvaséhoz, kultúraformáló és nemzeteken átívelő. Mircea Eliade a Képek és jelképek című művében így jellemzi a vizet.: „A víz a lappangó lét egyetemes lényegét jelképezi: ez a fons és az origó, amelyben a létezés minden lehetősége benne rejlik; ez előz meg minden formát és ebből indul ki minden teremtés[6]. A víz, mind a különböző művészeti ágakban, mind a hitvilágban a megtisztulás, az élet és a halál szimbolikája. Mircea Eliade ezt azzal magyarázza, hogy míg a vízből való kiemelkedés az alakot öltés kozmogóniai gesztusát ismétli, addig az alámerülés a formák szétbomlasztásával egyenértékű. Ezért lehet az, hogy a víz szimbolikája a halált és az újjászületést is képes kifejezni. Ez azért fordulhat elő, mert a víz a keresztény hitvilágnak is egy központi jelképe. Kereszteléskor elsősorban azért merítik az embert a víz mélységeibe, hogy megtisztuljon a bűneitől. „Az óember meghal, amikor a vízbe merül, s megszületik az új, a testben-lélekben megtisztult ember.”[7]

Csáky Lajos: Tiszai délután

A víz egy elég tág fogalom, de azért konkrétabb jelképrendszerként is működik. Tökéletes példa erre a folyó, ami népszerű téma volt mindig is a magyar költők körében. A folyó egyetemes szimbolikájával megegyezően Magyarország két legnagyobb folyója is magában hordozza az állandóan változó sors, a teremtő és pusztító erő és vízi voltából adódóan az élet és a halál jelentéseit. Nem mellesleg a Duna és a Tisza a magyar haza jelképeivé váltak; a magyar történelem és sors tanúiként jelennek meg az irodalmi hagyományban.[8] Pál József tökéletesen összeszedte a Szimbólumtár című regényében a magyar vonatkozásokat a ‘folyó’ szimbólumokra. „…a honfoglalást elbeszélő művekben az új haza kiválasztásának fontos mozzanata az értékes folyóvizek híre (pl. Csáti Demeter: Pannonia megvételéről). Csokonainál a két folyó együtt a magyarságra utal: „Áldjon is meg az ég, édes hazámfija! / Zengjen Duna, Tisza, Ős minden Magyar-fija” (A’ Dugonits’ Oszlopa).

Ebben az értelemben jelennek meg Berzsenyinél (Magyar-Ország) és Kölcsey Hymnusában is. Petőfi A Tisza című művében a tiszai árvíz leírásában a végletes, szelíd és tomboló természet jelenik meg; Tompa Mihály A folyam című versében a Duna az örök természeti erő megtestesülése. Ugyanakkor Arany János Híd-avatás című balladájában a halál-folyó képzete idéződik fel: „Félkörben az öngyilkos tábor / Zúg fel s le, mint malomkerék; / A Duna győzi s adja még.” Ady Endre

A Duna vallomása című költeményében a történelmi végzet tanúja és jelképe: „A Duna-táj bús villámháritó, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda.”[9]

A szimbólumoknak és jelképeknek olyan átütő társadalomformáló hatásuk volt a művészetre, hogy egy külön művészeti irányzat is alakult köréjük a 19. század végén szimbolizmus névvel. A szimbolizmus szülőatyjának Charles Baudelaire-t tartják, azonban számos más jelentős költő alkotott ebben a stílusban. Talán a három leghíresebbnek mondható közülük Arthur Rimbaud, Paul Verlaine és Stéphane Mallarmé. A szimbolista alkotásokra jellemző, hogy a szimbólumokat egységükben kell nézni, ám ennek ellenére is többértelmű marad a mű.

Természetesen idehaza is gyökeret vert ez a művészeti irányzat, amelynek egyik legjelentősebb magyar képviselője Ady volt. Pont emiatt érdekes, hogy Ady nem túl sok szimbolista verset írt, ám annak titulálható alkotásai például a Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján vagy A fehér kendő. Nemcsak a régi, hanem az új önkifejezési formákat és művészeti ágakat is meghódították a szimbólumok és a jelképek, mint a filmművészet, szobrászat, festészet, de akár a videójáték-ipar is ide sorolható. Ezek mellett természetesen a mai napig hatással van a legkülönbözőbb irodalmi alkotásokra is.

Kiemelt kép: Paul Gaugin: Nave Nave Moe

Források:

[1] René Welle -Austin Warren Az irodalom elmélete. Osiris Kiadó. Budapest, 2006

[2]Uo. 190.o.

[3]Varga Katalin szakdolgozat MIII/2. Szimbólum és a jelképek szerepe Csehov drámáiban 1992/92-as tanév

[4]Jankovics Marcell Jelkép kalendárium. Csokonai Kiadó KFT. 1997

[5]Uo.

[6]Mircea Eliade Képek és jelképek. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1997

[7]Uo.

[8] Pál József Szimbólumok Lexikona. Balassi Kiadó. 1997

[9] Uo.

 

Tags: Ady Endre, Arany János, Austin Warren, Baudelaire, Berzsenyi, Csehov, Jankovics Marcell, jelkép, Kölcsey, Mallarmé, Mircea Eliade, petőfi, René Wellek, Rimbaud, szimbolizmus, szimbólum, Tompa Mihály Categories: IRODALOM
Related Posts