Mai #estivers sorozatunkban Koller Fanni, soproni gimnazistalány művét hoztuk el nektek. Senkit se tévesszen meg a kor, a sorokban nem kevés tapasztalat és szilárd érzelmiség bújik meg…
Tapéta
Nem jutsz szóhoz,
a mélyedést nézed a falon.
Majd rá emeled tekinteted, és ő néz téged.
Szemei könnyesek, ökle összeszorítva,
S látod ezt nem így akarta.
De mikor keze megindult feléd,
Megijedtél.
Nem arcodat féltetted,
Hanem a világot, melyet magatoknak felépítettél.
Vártad az ütést,
már érezted a fájdalmat, és arcod lilás színét már láttad.
De egy puffanás füled mellett,
És keze egyből véreres lett.
Álltál ott az emlék terhe alatt,
Kezeit nézted, melyek mostanra belilultak.
Az emlék fájt neki jobban,
Ezt tudtad.
Hisz hallottad néma üvöltő kiáltásait a mozdulatokban.
Mellé ültél és szorosan átölelted.
És ő tudta, hogy mennyire komoly ez.
Nem adod fel mellette,
Hisz magát ütötte igazából,
És nem a tapétás falat arcod mellett.
