“Elmesélek egy történetet…” – A szeretet és a buszozás kapcsolata

Vincze Bence 2016. dec. 18. 0 0

Az utca tele van csodákkal, csak észre kell őket vennünk. Sorozatunk első részében Tomi mesélte el nekünk érdekes történetét, vagyis inkább gondolatait az emberi kötődésekkel kapcsolatban.

Az évek során megtanultam, hogy az újságírás legnehezebb része egyértelműen az “utca embere” riport elkészítése. Kimenni a városba, a tömegbe és olyan embereket keresgélni, akik elég vállalkozó szelleműek, és meg lehet kérdezni őket egy-egy közéleti, politikai témáról.

forrás: PR Herald

forrás: PR Herald

Egyrészt a nyíltabb emberek megtalálása sem könnyű, hiszen a mai világban már mindenki csak siet, siet és siet… Gyakran, sőt, az esetek kb. 80%-ában ez fordul elő, egy “hagyjálmárbékén” vagy “rühellemazújságírókat”  mondattal lerendezik az embert (és akkor még finoman fogalmaztam). A másik nehézség, (ha egyáltalán túlestünk az első fázison és sikerült megfelelő alanyt találnunk) hogy az adott személy felvállalja-e a személyazonosságát. Ha pedig rábólint, vajon beleegyezik-e abba, hogy képet is csináljak róla? Egyenesen arconkapva, retinaégetően. Hát nem. A fent említett 20%-ból, ezen kérdés hatására lesz  1%. Tehát ez az, ami nagyon megnehezíti ezt a feladatot.

Bár van igazság abban, hogy ez amennyire bántó, annyira személyiségerősítő is. Amikor életemben először csináltam nagyon összetörtem. Egy teljes délutánomba és sokszori megaláztatásba került, mire összeszedtem három embert egy egyszerű, egészséges életmóddal kapcsolatos kérdésre. Mondhatnám: akkor lesz valaki újságíró, ha van türelme és elhivatottsága felvállalni ezt, hiszen az emberekhez kell a lehető legnagyobb türelem.

Sokszor feljönnek bennem ezek az élmények, és bevallom, sokszor még hiányzik is… Nemrégiben azon kezdtem elmélkedni, hogy mi lenne, ha ezt a “kemény” műfajt ötvöznénk az újságírás valós, művészi igényű alapjaival. Először is az “utca emberének” befogadhatóbbá kell tenni az újságírót, másrészről elvetni a személyazonossági kalamajkát, és az eredmény egy kulturált, teljesen tipikus, mindennapi beszélgetésben teljesedhet ki. Nagyon reménykedtem, hogy az új koncepció a magas minőséget is garantálja. A szerkesztőkkel egy hosszabb elmélkedés után sikerült nevet adnunk a sorozatnak, ami végül az  “Elmesélek egy történetet…” lett.

A szombathelyi főtér (Ignéczi Dóra fotója)

A szombathelyi Fő tér (Ignéczi Dóra fotója)

A hét elején be is vetettem magam. Karácsony idején a szombathelyi Fő tér egy újságíró számára igazi paradicsom. Az mindennapos sietség  ilyenkor nyugalmas forraltborozgatásokba és ráérős sétává alakul át, ezáltal sokkal könnyebb “lecsapni” az emberekre egy-egy rövidke beszélgetés erejéig. Kedden délután tehát kihasználva a nyugalmat, kerestem a megfelelő áldozatokat. Nem telt el két perc és megláttam egy huszonéves srácot a padon ücsörögni egyedül. Leültem mellé majd elegánsan bemutatkoztam: “- Szia, Vincze Bence vagyok, tudom, mindenki utálja az újságírónak hívott állatfajt és én is egy seggfej vagyok közülük, aki – ha megengeded-  szeretne veled személyazonosság nélkül interjút készíteni. “

A Szombathelyi főtér pillanatai (fotó: Hornyák Emőke)

A szombathelyi  Fő tér pillanatai (fotó: Hornyák Emőke)

Nem tudtam, hogy az őszinteségnek, vagy pusztán az unalomnak köszönhetően, de nagyon szívesen (szakadva a röhögéstől) bólintott rá a beszélgetésre. Azon kívül, hogy Tominak hívják, 24 éves és a barátnőjét várta a padon, mást nem mondhatok el a személyazonosságáról, de volt tíz perce, ami a legfontosabb volt számomra. Semmi mást nem kértem tőle mint, hogy beszéljen valami teljesen tipikus témáról ami foglalkoztatja. Meglepetésemre egy elképesztő pszichológiai fejtegetést hozott fel az emberi természettel kapcsolatban. Innentől Tomi szavai következnek:

Nem is tudom, lehet hülyeségnek fogod tartani, de pont ma agyaltam a buszon idefele egy dolgon. Tudod, én távolsági busszal járok, és sokszor kénytelen vagyok leülni valaki mellé, viszont mindig az Ady-téren szoktam leszállni. Ebben az a nagyon érdekes számomra, hogy mire beérünk oda, általában a  busz nagy része kiürül. Viszont ennek ellenére – holott bárhova beülhetnék egyedül – sosem hagyom ott az idegen “padtársamat”. De ahogy elnéztem, soha, senki nem hagyja ott azt, aki mellé leült. Pedig be kell vallani, mindenki szeret egyedül ülni a buszon és agyalni, zenét hallgatni, de mégsem tesszük meg. Úgy érzem ilyenkor még a legnagyobb társadalomkerülő emberekben is meglátszik az, hogy mennyire csordaállatok vagyunk. Ennyire tiszteljük a másikat és még véletlenül sem szeretnénk parasztok lenni vele, hiszen az otthagyása annak ellenére, hogy nem is ismered, számodra lelkiismeret furdalás okozhat, ő meg elszomorodik, hogy mégis miért hagytad ott… Nagyon érdekes. Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy miben látod azt, hogy az emberek szeretik egymást, tuti ezt a dolgot hoznám fel példának, soha nem jutott eddig eszembe, de mégis a lehető legőszintébb emberi gesztus. Csak gondolj bele..

Ez volt Tomi története (vagyis inkább elmélkedésnek nevezhetném), az utca emberéé. Őszintén, nem számítottam volna ilyen témára, de nagyon tetszett. Főleg így, a karácsonyi időszakban egy kicsit visszahozta az emberekbe vetett hitemet. Néha észre sem vesszük, de tiszteljük egymást és szeretjük. Ennek pedig nagyon fontos része kellene, hogy legyen társadalmunkban. Sorozatunk következő részében már egy karácsonyi témával fogok érkezni, nem is akármilyennel… Az utcán pedig vigyázz, mert lehet te leszel a következő alany…

Categories: IRODALOM