A gyerekkönyv „összművészet” – Az Év Gyerekkönyve díjról Dr. Hansági Ágnes irodalomtörténésszel beszélgettünk

f21.hu 2020. jún. 9. 0 2

A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretein belül idén is kiosztották az Év Gyerekkönyve díjakat. Az idei jelöltekről, a szöveg és illusztráció kapcsolatáról, a kortárs gyermekirodalom helyzetéről és arról, hogy milyen egy jól sikerült gyerekkönyv, a zsűri egyik tagját, Dr. Hansági Ágnes irodalomtörténészt, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusát kérdeztük.

Szerző: Katona Alexandra

A HUBBY öt kategóriában osztotta ki az Év Gyerekkönyve díjat, ezek a következők: gyerekkönyv, ifjúsági irodalom, illusztráció, innováció és fordítás. A shortlisteket elnézve úgy látom, hogy habár külön szempont volt, mégis minden csoportban törekedtetek arra, hogy innovatív, a megszokottól eltérő műveket válasszatok.

Érdekes, hogy ezt felveted: a válogatásban a minőség volt a fő szempont. De az is biztos, hogy az igazán jól sikerült gyerekkönyv mindig „más”, mint a többi. Ahogyan általában is igaz: a hatásos, értékálló, nagy művek mindig összetéveszthetetlenek.

Egy előző beszélgetésünk során említetted, hogy több mint háromszáz kötetből kellett kiválogatnotok azokat, amelyek a shortlistre kerültek. Mit gondolsz, mennyire sikerült megőrizni a minőséget ilyen nagy számú kiadás mellett?

A magyar gyerekkönyvkultúra igen gazdag, és az elmúlt két évtizedet tényleg egyfajta virágkorként éltük meg. Nagyszerű szerzők írtak gyerekeknek, a legjobb magyar költők adtak ki gyerekverskötetet, vagy írtak mesét, meseregényt. Volt már ilyen aranykora a magyar gyerekirodalomnak. Azt azonban a politikai diktatúra kényszerítette ki: sokan a legjobbak közül nem publikálhattak. Ennek köszönhetően született meg a Tündér Lala, Szabó Magda zseniális meseregénye, amelyet 1965-ben adott ki először „a” gyerekkönyvkiadó, a Móra. Az ezredforduló után az írókat egy másféle kényszer fordította a gyerekirodalom felé. Elfogytak a felnőtt olvasók, annyira összezsugorodott a közönség, hogy ott kellett keresni, ahol még volt érdeklődés: a gyerekszobában és a színházban. Az, hogy évről évre növekszik az új gyerekkönyv-megjelenések száma, szintén csak látszólag jó hír. Valójában annak az ördögi körnek az eredménye, amely a gyerekkönyvek piaci helyzetéből következik. Az előállítási költségek nőnek, a vásárlói kör nagyjából állandó, a könyvek árát már nem lehet hová emelni. Nálunk új könyvet jóformán csak a szülők vásárolnak, mert az iskolai könyvtáraknak gyakorlatilag nincs költségvetésük, nem tudnak beszerezni. Ha ők meg tudnának jelenni a gyerekkönyvpiacon, az sok problémát megoldana: a szülők anyagai helyzetétől függetlenül találkozhatnának a gyerekek új, jó könyvekkel, és lenne fizetőképes kereslet. A gyerekkönyvkiadásban nagyhatalomnak számító skandináv országokban az iskolai könyvtárak a legnagyobb vásárlók, és nagyon szigorú szakkritika értékeli az új címeket. A honi kiadók most csak úgy tudnak életben maradni, ha a kisebb árrés mellett egyre több könyvet adnak ki. Ez hosszú távon óhatatlanul is veszélyezteti a minőséget. Én kevesebb új címnek és makulátlan nyelvi minőségű könyveknek jobban örülnék. A szöveggondozás élőmunkaigénye óriási. Ha erre nem marad ember, pénz, összességében erőforrás, akkor az nem sok jót ígér. Ne érts félre, nem akarok ünneprontó lenni, de az ünnepeken sem szabad szem elől téveszteni a realitásokat.

Mik azok az irányelvek, amelyek mentén meghatároztátok, hogy milyen szövegek kerülhetnek a legjobbak közé?

Teljesen nyitottak voltunk, az egyetlen szempont tényleg az volt, hogy a szöveg, illusztráció, könyv minőségi legyen. Ezen túl nyilván valamennyi zsűritag más ízléssel, esztétikai vagy pedagógiai elvárásokkal olvasott, de ez jó, hiszen sokféle szempontból tudtuk megvitatni ezt az óriási anyagot. A gyerekkönyv ráadásul „összművészet”, sok szakma együttműködéséből születik. Nekem például, ha nyelvileg-irodalmilag valami tökéletes, akkor az is megfelelne, ha vécépapírra nyomnák, de belátom, hogy mások ezt nem így gondolják, a gyerekeknek pedig egy bizonyos életkorban nagyon fontosak a képek. És persze magam is értékelem a magas esztétikai minőséget képviselő képi kommunikációt. De számomra elfogadhatatlan egy hibás magyar mondat. Nem mindenki érzékeny erre ilyen mértékben.

Forrás: Bookline, Libri, Líra

Az Év Gyerekkönyvéről a különböző kategóriákban nemcsak a szakmai zsűri, hanem maguk a gyerekek is dönthettek. Úgy gondolom, hogy ez a szempontváltás, valamint a célközönségtől kapott közvetlen visszacsatolás elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyerekkönyvek valóban az adott korcsoporthoz szóljanak. Ezt mutatja az is, hogy a gyerekszűri és a ti választásotok között mindössze egy átfedés van, az illusztráció kategóriában Majoros Nóra Az orrszarvú és a madarak című kötete Paulovkin Boglárka ábrázolásaival.

Az valahol szükségszerű, hogy a gyerekek és a szakemberek másra voksolnak. Óriási bajban lennénk, ha nem így lenne. Az orrszarvúnak nagyon örültem, mert (talán elárulhatom), első perctől kezdve ennek a könyvnek drukkoltam. A gyerekzsűri véleménye nekünk is nagyon fontos visszacsatolás: lélegzet-visszafojtva vártam magam is, mit választottak ők. De azért azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy háromszázból a rövid listára felkerülni már önmagában győzelem. Másfelől: ahogyan a szakemberek is különböznek, úgy a gyerekcsoportok is. Amikor tanárkollégákkal beszélünk arról, kinek, hol, milyen olvasmány vált be, mindig megbizonyosodunk arról, hogy nincs mindenhol alkalmazható recept. A gyerekek élethelyzete, érdeklődése, képességei is különbözőek: ami az egyik osztályt megragadja, az máshol olvashatatlan. A gyerekek a célcsoport, de a gyerekek, az iskolák, a közegek különbözőek. Hogy a befogadóra milyen hatást gyakorol egy könyv, az nagymértékben függ pillanatnyi élethelyzetétől. A szakember is olvasó, de mivel ez a szakmája, ezt tanulta, és ehhez ért, nyilván olyasmire is figyel, ami a laikus számára észrevétlen marad. Például arra, hogy nem tökéletes egy mondat, vagy következetlen valami a történetvezetésben. Átlagemberként sok mindent megeszünk, amit egy mesterszakács, egy dietetikus vagy egy hentes (azok, akiknek ez a szakmájuk) soha nem vennének a szájukba. Miért lenne ez másképpen a könyvekkel?

A shortlistek olvasása közben szemet szúrt, hogy több könyv is kriminarratívára épül. Ezek elsősorban az idősebb korosztályhoz szólnak, mint például Berg Judit Az őrzők című regénye, amit a gyerekszűri az ifjúsági irodalom kategória nyertesének választott, vagy Fiala Borcsa Balatoni nyomozása. Mit gondolsz, a krimire jellemző rejtélyesség, a nyomozás, a felfedezés motívumai és a kamasz korosztály önkeresésének, „belső nyomozásának” párhuzama szerepet játszik ezeknek a köteteknek a népszerűségében?

Tökéletesen igazad van, egyetértek a felvetéseddel. Berg Judit könyve egyébiránt kitűnően megírt, nagyon jó ritmusérzékű könyv, minden ízében profi. A krimi nagyon divatos műfaj, és ez a divat lassan másfél évszázada nem múlik. Ennek biztosan az az egyik oka, amit említettél. A másik, hogy a bűnügyi történet (ha jó) mindig nagyon megdolgoztatja az olvasóját. Nemcsak azért, mert kérdések sorára kell válaszolnia, és azt folyamatosan összevetni az olvasás előrehaladásával együtt gyarapodó, új információkkal. Hanem azért is, mert ezek a történetek számos társadalmi visszássággal, és nem utolsósorban erkölcsi kérdésekkel is szembesítik az olvasójukat. Márpedig az a kérdés, hogy meddig mehetünk el, én meddig mennék el, mire lennék képes, és milyen céloknak az érdekében, végső soron a saját emberi határainkat, az életünk alapvető meghatározottságait érintik. Értékrendet, hitet. Azt, mi a fontos számomra; mit gondolok magamról és a világról. Egyébként az ifjúsági kategória győztese, Huszti Gergely kitűnő regénye, a Mesteralvók hajnala is kiaknázza a krimiben rejlő lehetőségeket. Annyiban azonban ez a regény összetettebb, hogy van egy „áltörténeti” szála, két különböző idősíkban zajlik a történet; a jelen és a fiktív múlt egy ponton összetalálkozik, hiszen az idő két távoli pontján álló főhős ugyanattól szenved: nem tud aludni.

Forrás: Bookline, Libri, Líra

Szintén több kötet foglalkozik azzal, hogy a szórakoztatáson kívül történelmi, helytörténeti, kulturális ismeretekkel ruházza fel az olvasót. Ezt talán a legmerészebben Lőrincz László 25 szelfi az Árpád-korból és Papolczy Péter Hogyne szeretnélek! című szövege valósítja meg – az előbbi a gyerekzsűri, az utóbbi pedig a szakmai zsűri díjazottja lett.  Mindeközben a szülők, nagyszülők körében gyakran a szleng irodalmi szövegben való alkalmazása is vita tárgyát képezi. Mit gondolsz, ezen a felfogáson a Messengeren üzengető Árpád-házi királyok és a modern nyelvre „lefordított” Shakespeare-szonettek tudnak változtatni?

A szleng nehéz kérdés, mert nagyon gyorsan változik, mint általában az élő, kisközösségi nyelv. Egyáltalán nem biztos, hogy öt-tíz év múlva is érthető lesz. Ennek ellenére a 25 szelfi az ismeretterjesztő könyvek között nagyon hasznos: azzal, hogy a történelmi alakok a mai eszközökkel kommunikálnak, a gyerekekhez bizonyosan közelebb kerülnek, megfoghatóbbak. Látszik, hogy ők is hús-vér emberek voltak. De nem vagyok benne bizonyos, hogy tíz év múlva egy tízéves tudni fogja, mi az a szelfi, ahogyan azt is el kell magyarázni a mai egyetemistáknak, mi volt a floppy vagy a telefax, egy mai óvodás pedig azért nem nevet, amikor a Sicc afrikai történetében a strucc lenyelei a magnetofont, mert fogalma sincs róla, mi az. Lábjegyzetelni kell. Pedig nem is olyan régen ezeket az eszközöket mindennap mindenki használta. A szavaink ezekre a tárgyakra a technikával együtt tűntek el, ahogyan a magnetofon is, például. Papolczy könyve kicsit más: ezek irodalmi átiratok, vagyis bár mai, de olyan írott nyelvet használnak, amelyik évtizedek múlva is érthető lesz. Az eredeti, sok száz éves szövegeket Szabó Lőrinc modern, klasszikus fordításaival és a mai, bátor átköltésekkel-műfordításokkal ütközteti Papolczy, miközben nagyon izgalmas, olvasmányos, szókimondó magyarázatokat fűz a szonettekhez, és kommentálja, magyarázza az eredeti angol szövegeket is. Ezt azért is tartom fontosnak, mert miközben kihasználja, hogy a mai kamaszok (a szerencsésebbek) kitűnően tudnak angolul, folyamatosan reflektál a nyelv változására is, arra, hogy a nyelvünk sem állandó. Hogy életünk végéig tanulnunk kell, az anyanyelvünket is. Azt a szót, aminek ma egy jelentése van, korábban egészen másképpen használták, és ha ezt nem tudjuk, akkor nem fogjuk megérteni a régebbi szövegeket. Márpedig az írott szövegek mindig „régebbiek”. Ezt azért tartom nagyon fontosnak, mert a mai irodalomtanítás körüli vitákat ebből a tényből kiindulva kellene megértenünk. Manapság sokszor elhangzik, hogy az irodalomtanítás felesleges úri huncutság. Akik ezt hangoztatják, éppen a nyelv, az írott kultúra történetiségét, időbeniségét veszítik szem elől. A múltbéli, írott szövegeket meg kell tanulni olvasni, ez egy külön mesterség. És gondoljunk csak bele: jaj annak a társadalomnak, amelyik lemond a saját kulturális örökségéhez, kulturális múltjához való hozzáférés képességéről. Persze nem kódexet kell megtanítani olvasni egy középiskolásnak, de arról nem mondhatunk le, hogy például a Himnusz vagy a Szózat szövegét megértse. Szóval Papolczy könyvét mindenkivel elolvastatnám.

A könyvillusztrációnak külön kategóriát szántatok. A gyermekkönyvekben mennyire szerves része a szövegnek a képi megjelenítés, mi mindenre kell figyelnie egy illusztrátornak, hogy színvonalas munkát végezhessen?

Nagyon fontos: a kisebb gyerekek nem vagy még csak lassan tudnak olvasni, számukra a képi kommunikáció nagyon fontos. Segíti az anyanyelv tanulását is, de viszi, árnyalja a történetet is, esetleg önállóan is történetet mesél. Az ikonikus kommunikáció nagyon különbözik a verbálistól, a képekkel másról és máshogyan lehet beszélni, mint a szavakkal. A szavak fogalmisága konkrétabb, a képek a hangulatokat, az érzéseket tudják dinamikusabban kommunikálni. Sokféle illusztráció létezik: az a jó, ha a kép és a szöveg összedolgoznak, ha a kettőből együtt valami más is kiderül, mint a szavakból és a képekből külön-külön. A legfontosabb persze a képek esztétikai minősége, de azt kifejezetten szerencsétlennek tartom, amikor az illusztráció egy-egy szót ragad ki a szövegből, és annak a képi megjelenítésére korlátozódik. Ilyenkor ugyanis sokszor nem figyel oda az összefüggésekre, és ezzel a szöveg árnyalatait, lehetőségeit építi le.  

Az Év Gyerekkönyve díj mellett a Fórum harmadik éve ítéli oda a HUBBY-díjat egy-egy szerzőnek és illusztrátornak – ezeket idén Wéber Anikó és Máray Mariann veheti át. Azonban létrejött egy új, a könyvkiadók munkáját elismerő kategória is, amelyet a zsűri a Csirimojónak szavazott meg. Mi alapján választjátok ki a díjazottakat a rengeteg remek alkotó közül?

Ezekről a díjakról a HUBBY elnöksége dönt, vagyis erről nincs „bennfentes” információm. Azt hiszem, itt nem egy konkrét munkát, hanem általában a szerző, kiadó munkásságát, tevékenységét ismerik el. 

Lassan tíz éve foglalkozol gyermekirodalommal. Mi a benyomásod, mik azok a tendenciák, amelyek a kortárs gyermekirodalmat jellemzik, egyáltalán lehet-e bármilyen szabályszerűséget, egységességet megfigyelni a művek között?

A sokféleség talán a legfontosabb. Nagyon pozitív és új tendencia a hagyományok újrafelfedezése és újraalkotása, aktualizációja. Számomra Papolczy Shakespeare-átköltései és Zalka Csenge Virág Ribizli a világ végénjének újramesélt népmeséi is erről tanúskodnak. Aztán: a magyar történelem is újra fontos téma lett, Berg Judit könyvében a „nagy” történelem, Wéber Anikó Cseresznyeligetében a lokális, helyi történelem, a legendák kapnak fontos szerepet.   

Úgy látom, az utóbbi években fontossá vált a régi értékek újrafelfedezése, a mesehagyomány, a mesemondás. Éveken keresztül inkább csak kesergett mindenki azon, hogy a régebben kiadott, gyermekek számára készült népmese-válogatásokat (például az Illyés Gyula által kiadott Deszkavári királyfit) nem lehet felolvasni a gyerekeknek, mert nem értik, unják; annyira sok az ismeretlen szó a mesékben, ami már gátolja új szavak megtanulását, nincs mihez kapcsolódni, ha bővíteni akarunk. Ebben mindenképpen előremozdulást látok.

A shortlisteket bemutató videókban többen említették, hogy már a legjobb öt könyv kiválasztása is emberpróbáló volt a zsűri számára. Így, hogy most már mi is tudjuk, kik a kategóriák nyertesei, van olyan könyv, amit, bár nem nyert, mégis a szívedbe zártál?

Háromszáz könyvet olvastunk el mindannyian, többször is. Tanulságos volt. Az én személyes győztesem Dániel András Kuflik és a máshogyoszkóp című kötete: igazi, nagybetűs irodalom, nagyon leleményes szöveg. A máshogyoszkóp egy mosolygó sámli, amire ha ráülsz, akkor olyannak látod a többieket, a barátaidat is, amilyennek ők látják magukat. És hát persze Fityirc kivételével sehol sem stimmel a sámliról látott kép és a megszokott. Azt, miképpen működik az irodalmi nyelv, úgy tanulják meg a kicsik, hogy észre sem veszik. A máshogyoszkópot az egyik szereplő például „mákonyospóknak” nevezi: az ismeretlen szót (máshogyoszkóp), aminek semmi értelme nincsen a számára, ő mákonyospóknak hallja és mondja: annak van értelme. Az irodalmár örül a szép paronomáziának, a költői szóalkotásnak, és a gyerekek a nyelv működéséről, hangzás és értelem viszonyáról tanulnak meg valami fontosat. A másik személyes kedvencem Lucy Strange A világítótorony legendája című regénye Ruff Orsolya fordításában (Manó Könyvek). A második világháború első évében, Dover közelében játszódó regény főhősének, Petrának német az anyukája, a kémtörténetbe bújtatott regény azzal a „csodával” végződik, amikor Churchill felhívására a civilek halászhajókon, sportvitorlásokon menekítették ki a francia partoknál rekedt szövetséges katonákat. Kicsit irigykedve olvastam a regényt, amelyben emberi tisztességről, hazaszeretetről, árulásról, látszatról és igazságról is szól a történet, miközben megismerjük a történelem egy fontos és nehéz szakaszát. Trianon századik évfordulója úgy múlt el, hogy nem született hasonló ifjúsági regény, pedig a közelmúlt történelmével kapcsolatban talán még nagyobb szükség volna mai, aktuális olvasmányokra.

Kiemelt kép: alfoldonline.hu

Tags: Dr. Hansági Ágnes, Év Gyerekkönyve díj, gyerekkönyvek, gyermekirodalom, HUBBY, irodalom, Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, Szegedi Tudományegyetem Categories: IRODALOM
Related Posts