Poetry Slam: I love you, I hate you – Különvélemény slamfronton

Máthé Dávid 2018. nov. 9. 0 1

Ha napjainkban élne Catullus, a római költő, valószínűleg az „Odi et amo”-t harsányan kiabálná mikrofonba valamelyik slam poetry klubban. Ez “tény”. Mivel erre nem volt lehetősége, most ezeknek a soroknak írója – szerényebb módon és nem üvöltve – adja a hangját az egyszerre rajongás és irtózás paradox természetéhez; eközben Catullusról valószínűleg kevéssé eldönthető, hogy Lesbiának szánja a frázist avagy sem, de mindenképpen a kettősséghez szól. Vélemény következik a magyar slam poetryről: avagy hogy lehet valami ilyen progresszív, olykor pedig rendkívül sekélyes.

Az írásom apropóját az adja, hogy nemrég a pécsi slamnyitón jártam, és a hosszú sorbaállások a piáért teret engedtek átgondolni, hogy valóban a slam-e az új költészet. A vegyes élmények ellenére efelől továbbra sincs kétségem és biztos vagyok benne, hogy nagy költőink, ha ma élnének, stúdiókba vagy romkocsmákba járnának szövegelni. Tehát a slam poetry vagy akár rap kapcsán továbbra is az a véleményem, hogy az irodalom megszűnt az elit privilégiuma lenni és az elefántcsonttorony diszkreditált állapotba került. Immár ahhoz, hogy a fiatal költők eljussanak ezrekhez, nem kell éveken át próbálkozni, hogy az Élet és Irodalom szerkesztői kiszemeljék és megjelenítsék hasábjaikon, ma már elég csupán egy kamera és fel is lehet tölteni a YouTube-ra a produktumot. Egyrészt tehát köszönhető a technológiának, hogy a költészet demokratizálódott, másrészt történt egyfajta tartalmi revolúció is – egészen konkrétan megtörtént az emberiséggel a hatvanas évek szexuális, kulturális forradalma. Trendi lett a közérthetőség.  Tamás Gáspár Miklós már hosszú társadalomtudományos publicisztikái végére odabiggyeszti, hogy na most akkor valakinek le kéne menni és az írtakat elmondani a népnek. Az irodalom esetében ez megtörtént a slam poetryvel, és üdvözöljük ezt.

Fotó: Lutor Katalin

Amiről az eddigiekben értekeztem, az nem meríti ki kizárólagosan azt az állítást, hogy miért rohadt progresszív a slam. Ez csupán annyi, hogy belefér a mainstreambe is úgy, hogy alapvetően egy nagyon is underground műfajról beszélhetünk. Azonfelül, hogy az új költészet jelzővel illettem – ha ez még nem lenne elég nagy bók – a slam poetry tud vicces, elgondolkodtató és nagyon direkt lenni. Az utóbbi talán a legpozitívabb hozadéka az egész műfajnak. Gondoljunk csak bele, mikor valósult meg, hogy egy helyen van jelen az író és a befogadó az irodalomban? Jóllehet ez egy kétélű kard, mert elvárt a szerzőtől, hogy legyen benne kurázsi kiállni a versével (Juhász Gyulák rettegjetek), viszont hihetetlen közösségi élmény egyből reakciót kapni a költeményre akár csettintéssel, akár dobogással. Ez egy nagyon intim kapcsolatot teremt előadó és néző között.

És akkor most térjünk át a fekete levesre. A slam tud vicces lenni? Tud bizony, mégiscsak egy stand up comedybe oltott líráról beszélhetünk. Viszont ez alkalommal, Pécsett is azt éreztem, hogy egy nagyon kiforratlan és rengeteg rossz költővel felvizezett esten vagyok. Érzésem szerint mikor a slamköltő leül szöveget írni, jellemzően kétféle narratíva van a fejében. Az egyik: “Írjunk valami vicceset!” De ugye az íráskényszer mindig felülírja a spontaneitást, ami az esszenciáját adná a humornak, ilyenkor a slammer sémákhoz nyúl és aktuálpolitikához. Önmagában ezzel nincs is baj, hiszen a műfajhoz szervesen kapcsolódik a politikai éleslátás. Csakhogy ez a látás nagyon nem éles, és általában a fancy 444 meg az Index tematizálja, nem pedig a saját kútfő. Így történt az is, hogy a slam poetry ki lett kiabálva ballibsi ártalomnak, holott valójában a népi Szörényi és az urbánus Bródy egyaránt megférne a pódiumon.

Az 2018-as Slam Poetry Országos Bajnokság győztese, Molnár Péter. Ő fogja képviselni Magyarországot az idei, budapesti Európa Bajnokságon.

 

Visszakanyarodva a másik potenciális narratívához, amihez az egyszeri slames nyúlhat: “Írjunk valami nagyon elvontat, ami annyira elvont lesz, hogy még én se értem, de annyira esztétikusan fog hangzani egy basszamegezéssel, hogy itt ezt most a közönség is érezni fogja, milyen mélységekben vagyunk.” Úgy vélem, a magyar slam poetrynek a leggyűlöletesebb eleme ez az öncélú esztétizálás. Például Hamvas Béla azt írja, hogy a kultúra a nép lelki tükre. Legjobb példa ez esetben az új magyar film. A rendszerváltás utáni magyar film nagyon jól megmutatja, kik vagyunk mi magyarok és hogy miképp lett elhazudva a rendszerváltásunk. A magyar film hazug, így hát egészséges önkép híján nincs mit mondania rólunk. Ezért mivel tölti ki a moziidőt? Esztétizálással. Mutat nyomort, meg mutat boldog öreg párokat hosszan. Mert az olyan szép. Ha nincs sztorink, akkor majd mutatunk hatásvadász, hazug montázsokat. A magyar narratólógiának a filmtől a slamig ez a legnagyobb rákfenéje: a torz tükör, amely nem engedi látni a meghajlított gerincet, és amely kényszerít szinte minden narrátort, hogy esztétizálásra váltsa a történetét.

Amikor a slamklubban ültem,  és jöttek a költők mélyebbnél mélyebb hatásszünetekkel, valahogy ugyanezt éreztem a slam poetryvel kapcsolatban is. Összességében a slam egy kiváló lehetőség az ifjú költők számára és számos pozitívum tartozik hozzá, viszont kár lenne megfeledkezni az irritatív tényezőiről, amiket említettem. Ritka pillanat ez, amikor valami egyszerre ennyire jó és mellé nagyon kínos. Slam poetry, nagyon szeretnélek szeretni.

Kiemelt kép: Lutor Katalin

Tags: Catullus, irodalom, Slam, slam poetry Categories: 5PERC
Related Posts