Az f21.hu-n a jövőben bizonyos időközönként glosszákat, tárcákat, karcolatokat és jegyzeteket böngészhetnek a reggeli kávé mellé azok a vállalkozó kedvű olvasók, akik a szellemüket is szeretnék a csipás hajnalokon tornáztatni.


Rám írt a koszovói csajom SMS-ben, hogy szakítani akar. Én éppen s-alakban kuporogva szartam a WC-n, amikor megjött az SMS, és egyből tudtam, hogy ez a nap fantasztikus lesz.

Nem mintha nagyon szíven ütött volna a dolog. Csupán pár randin voltunk, és semmi komoly nem történt közöttünk. Hangot is adott annak, hogy szeretné, ha lassan haladnánk a testi dolgokkal. Hát olyan lassan haladtunk, hogy csendes hátraarc lett belőle (az ő részéről). Nekem közben persze megvolt a kúrópajtim (igaz, ő is lelépett egy héten belül Amerikába, a pasijához), és különben sem vagyok olyan helyzetben, hogy rá akarnék csimpaszkodni másokra. Jobban féltem attól, hogy kialakul egy hosszútávú párkapcsolat, mint a szakítástól. A szakítástól, ha szenved, csak rövid ideig szenved az ember, a párkapcsolat viszont folyamatos, őrlő tortúra. Szülinapokra kell emlékezni. Helyekre kell menni, folyamatosan. A találkozás a szülőkkel koncepciója. Brrr.

Röviden összefoglalva: voltak annál rosszabb WC-s tapasztalataim, mint ez az SMS-es szakítás, avagy a láttam én már használt tűt Brnóban szindróma, vagy a fizettem én jennel szappanért predikamentum. Az élmények szarok, beszélni róluk jó.

Szóval tavasz van. Ilyenkor van ideje annak, hogy az ember fejébe vegyen dolgokat. Ősszel is, csak akkor a kétségbeesés hajt, ilyenkor (tavasszal) a napsütés, az omlós szemétszag a Népszínházon, az árnyékos sarkokban párolgó húgy hűvöse, a kötelezően, stratégiailag gyalogosforgalom-metszéspontba helyezett Lipóti pékség illatai Budapest összes terén, a villamos légkondija, ahogy koktélt kever a levegőből. Be kéne dobni a CV-met helyekre, tinderezni kéne, megtalálni a koszovói csaj utódját, lassan szejtános recepteken is el kéne kezdeni gondolkodni. Túrázni, igen, ez jó, felmenni emberek lakására sörrel, a munkámról ordibálni; megint közel voltam egy sajtóperhez, de pont csak annyira, mint egy tábortűzhöz, ahol csak melegít a láng, de nem éget.

A valódi tüzekkel már rosszabbul állok. Írás közben is még mindig itt a helye a kis másodfokú égési sérülésnek a tenyeremen, amit pont azon a hétvégén szereztem illegális szemétégetés közben, amikor a koszovói csaj találkozott azzal a másik csajjal, aki miatt elhagyott engem. Ja, ezt nem említettem: egy másik csajért hagyott ott. Micsoda égés! Az égés, mint életem Leitmotifja.

Másnapra már túl vagyok az első teraszozáson, ismét egy fantasztikusan sikerült Bumble-randi, no notes. Ismét nem zavar, hogy szarul ment, hogy két óra alatt nem tudom megtalálni az összekötő pontot, nincs meg a gyújtózsinór, ami a másik ember agyába vezet, és az én fejemből sem lóg ki túl messzire a kanóc. Röviden tartom a kanócomat, épphogy csak kikandikál az orrlyukamon, vége a homloklebenyhez erősítve. Minden randim szipogás, próbálok nem megfulladni a kanócon, amit, mint a félúton megakadt taknyot, vissza-vissza légsüvítek a fejem belsejébe. Orrhangon beszélek miatta, gusztustalan is, de orrot fújni randin nem szabad. Akkor aztán kiszabadulhatna a gyújtózsinór, hosszan, taknyosan, odaplaccsanna a terasz farostlemez padlójára, úszna a zöld slejmben, én meg a poszt-orrfújás finom extázisában hápognám, hogy „Tessék, meggyújthatod.”

De teljes siker csak akkor érődne el, ha ő is végigmenne ugyanazon a fájdalmas megpróbáltatáson, ő is kitaknyolna elém egy kanócot az agyába, hogy azt akkor én gyújtsam meg. Ehhez fontos, hogy egyikünk se szégyellje magát a másik előtt a sok takony miatt. Ezt elérni, vagy legalábbis közel kerülni hozzá: talán az első randik lényege.

„Ez aztán az élet” — gondolom múlt szombaton, miközben farostlemezeket égetek egy balaton-felvidéki településen. Esőre áll az idő, de már olyan nagy hévvel lángolnak a farostlemezek, hogy minimum zivatar kellene, hogy eloltsa. De nem lesz zivatar, csöpögés sem, szépen süt a nap, jövő héten teraszra ülök, arra egy hétre ki tudja, hova.

Beleakadt egy ág a cipőfűzőmbe, lehajolok, hogy kibogozzam. Rámarkolok az ágra, persze, hogy még izzik a vége. Káromkodok, a hideg felén keresek fogást, visszakúrom az ágat a tűzbe. A tenyerem már hólyagos, másodfokú.

Itt a tavasz.


Kiemelt kép: Stamler Lili alkotása