#áthatás – Keretezve

Egyedül vagyok. A metró dübörgő csöndjében. Csak én. Egy teremtett lelket sem látok magam körül, csak annak a vaskos-szürkén gomolygó ködfelhőnek súlyos csápjait, melyek reggel óta, óráról órára egyre makacsabbul szorongatják egész lényem. Borzasztó napom volt. Az agyam tompa. Gondolataim nemhogy vánszorognak, megszűntek létezni. Csupán hét perc. Nem nyúlok telefonért, nem nyitok könyvet. Csak ülök, és a magam sötét-keretes szemüvege mögül fókuszálok a semmire.

Jé, egy mosoly. Hogy kerül ide? Ebbe a légüres térbe… Erősen koncentrált másodpercekbe telik, míg körvonalazni tudom a velem szemben ülő, ötvenes éveiben járó hölgy homályos alakját. Azonosítva. Az övé. Különös színpompában úszó, szenvtelen tekintete egyenesen rám szegeződik. Tudja. Arcvonásainak minden négyzet-centiméterén együtt érző biztatás csillog. Vajon valóban létezik, vagy tünékeny délibáb csupán?

Hirtelen éles, gyermeki kacaj szalad a csöndbe. Egy kisfiú néhány üléssel odébb fülig érő vigyorral, a maga varázsos halandzsanyelvén magyaráz az anyukájának. Kíváncsi vagyok icipici buksijának végeláthatatlan csodái közül melyik okozott neki ekkora örömöt. Szomjazó tekintetem most már pásztázza a teret, s a telefonnyomkodó, elnyűtten komor tömeg sarkaiban hol szerelmes ölelésekre, hol baráti gesztusokra talál. Végül visszaterelem a szemközti nőalak most már élénken megrajzolt arcára. Mielőtt leszállnék, a tőlem telhető legragyogóbb mosollyal, szavak nélkül mondok hálát az övéért, melyet zsebembe rejtek, hogy emlékeztessen: színezhető kereteink között ott tobzódik a minden.

Kovács Viktória

Kiemelt kép: Lutor Katalin fotója

Tags: 5perc, áthatás, jegyzet, napindító Categories: 5PERC
Related Posts