Túl a korlátokon – Miklós Szilveszter és az improvizatív jazz világa

Hézer Luca 2017. okt. 30. 0 3

Egy szokásos kedd esti koncert a Lumenben: a zenészek fellépnek a színpadra, és minden különösebb előkészület nélkül játszani kezdenek. A zongorista ujjaival pengeti, tépi hangszere húrjait, a nagybőgős kezeivel üti a csattogó hangszert vonó híján, hiszen azzal éppen a dobos varázsol üveghangokat cintányérja szélére.

Betanult darab, koncepció nincs, egy másodperce még az sem volt biztos, melyik hangszer szólal meg legközelebb. Hogy ebben mi a megszokott? Megtudhatjuk Miklós Szilvesztertől, aki bevezeti az olvasókat ebbe a meglepetésekben gazdag, impulzív spirituális világba. (A wittgensteini szkeptikusok most fogják be a fülüket…)

Az improvizatív, szabad jazz alapvetően a hatvanas években jelent meg először Szabados György munkásságával a magyar zenei színtéren. A Szabados-generáció tiszteletre méltó és meghatározó alkotói tevékenysége után Dresch Mihály és Grencsó István vették át az új hullám vezető szerepét, amelyből a már említett két fúvós művész mellett Benkő Róbert, Baló István, Geröly Tamás, Szelevényi Ákos és Mezei Szilárd nevét érdemes kiemelni. Az elmúlt években a műfajban ismét feltűntek új tehetséges és elszánt művészek. Többek között Ajtai Péter (nagybőgő), Pozsár Máté (zongora) és Miklós Szilveszter (dob) – aka AMP – alkotják ennek az új generációnak a magját, amely felpezsdítette a hazai jazznek ezt a nem mindennapi szcénáját.

Legjobban talán úgy tudnám jellemezni a jazz improvizatív irányzatát, mint egy különleges, földöntúli utazást a zenészek valódi személyiségébe. A teljes improvizáció határtalanná teszi a művészet és a hangszerek lehetőségeit, amely nem csupán zenei, de vizuális élményként sem utolsó. Egészen magával ragadó élmény látni, ahogyan a művészek teljes szabadsággal élhetnek, minden egyes hanggal újabb és újabb meglepetést okozva a hallgatóságnak. Kíváncsi voltam, vajon egy zenész hogyan éli meg ezt a folyamatot. Erről beszélgettem Miklós Szilveszterrel, aki egyedi dobjátékával a végtelenségig bővítette a hangok és impulzusok repertoárját. „Ebben a műfajban a kreativitás az, ami mozgat bennünket. Ez egy erősen befelé fordulás eredménye, első sorban magunkat játsszuk, ami azt gondolom, minden fajta zene rendeltetése, célja, kifejezzük azt, amit szavakkal nem lehet, és a pillanatot kicsit emelkedettebbé tesszük a szürke hétköznapokhoz képest.”

Érdekes azonban, hogy az egyének által rögtönzött dallam és ritmus keveredése hogyan alkot mégis teljes egészet a színpadon. Összevisszaság és káosz helyett egyedi harmónia teremtődik a zenészek között. „Az ember amellett, hogy önmagára koncentrál, nem tolhatja előtérbe a saját ötleteit. Már a zene legelején elindul egy folyamat, amelynek át kell engedünk magunkat, hogy végigvezessen bennünket és elérjünk egyfajta áldott állapotot. Minden hang viszonyítási alapja lesz egy következőnek, így pontosan érezzük, hova tartunk, és mikor kell ennek végződnie.” – Fogalmazott a zenész. Számomra örök rejtély marad, hogyan képesek az improvizációs jazz műfajában a zenészek ilyen szintű összhangot és bizalmat kiépíteni. A koncert alatt arra lettem figyelmes, hogy nem gesztikulációval, mimikával kommunikáltak egymással, hanem egyszerűen érezték, mit és hogyan akar a másik fél megvalósítani. Ebben az összehangoltságban a szoros baráti kapcsolat is közrejátszik Szilveszter szerint: „Pozsár Mátéval és Ajtai Péterrel közel tíz éve játszunk együtt. Nagy szerencsénk volt, hogy az egyetemen többen is az improvizatív jazz hívei voltunk, és megerősítettük egymást abban, hogy a saját utunkat járhassuk.”

Fotó: Pawel Karnowski

De mégis mit adhat ez a műfaj a közönségnek? Vagy ahogy tőlem szokták kérdezni: mi a fenét fogok én abban élvezni, ha néhány zenész random ütögeti a hangszereit? Őszintén bevallom, nehéz megfogalmazni. Már csak azért is, mert ez a fajta zene akkor kelt igazán mély benyomást az emberben, ha élőben látja, hallja, tapasztalja meg az alkotás folyamatát. A koncertek magukban rejtik azt a meghitt, művészi légkört, amelyben megszabadulunk a megszokott zenei konvencióktól és átadhatjuk magunkat a művészetnek azzal az alázattal, amelyet megérdemel. (Egyszerűbben megfogalmazva: igen, ez nem egy fülbemászó sláger agyonjátszott dallamokkal, lépj tovább.)

Fotó: Pawel Karnowski


„Azért van nehéz dolgunk, mert alapvetően a médiában ritkán tudunk megjelenni, így az embereket személyesen kell elérnünk. Elsőre lehet, hogy meglepő és szokatlan az, amit csinálunk, de az biztosan érezhető, hogy a zenélést teljesen komolyan vesszük. A közönség nekünk szentelte a figyelmét, ezért mi nem élünk vissza a bizalmukkal a színpadon.”

Az improvizációs zenélés számomra ezért is különleges, mert a kreativitás nemcsak a virtuozitásnak, hanem a pozitív energiáknak is utat enged, szellemi feltöltődést nyújtva ezzel a közönségnek.

Az utóbbi időben egyértelműen növekedett az improvizatív jazzt övező érdeklődés és elismerés, főként a műfaj sajátos üzenetének és elérhetőségének köszönhetően. Azt azonban meg kell jegyezni, a hazai zenészek komoly akadályokba és határokba ütköznek abban, hogy bekapcsolják ezt a műfajt a nemzetközi vérkeringésbe, valamint az itthoni köztudatba. Igen kemény és alázatos munka folyik a magyarországi jazzisták körében, hogy minél több helyre és emberhez eljuttassák művészetüket, és megmutassák, el lehet rugaszkodni a megszokott sémáktól. Lehet, sőt, kell is újat hozni a magyar kultúrába.

Közelgő koncertek:

Lew Tabackin / AMP Trió: november 12. – Jedermann Café

GREMI: november 14. – Lumen Kávézó

Akosh S. Unit: november 17. – Uránia

A borítókép és a cikkben elhelyezett képeket Pawel Karnowski készítette.

Tags: budapest, jazz, zene Categories: DOB+BASSZUS
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts