Perényi 70 – Schumann és Újvilág szimfónia a Zeneakadémián

Hézer Luca 2018. jan. 6. 0 2

Ünnepi hangulat, régi barátok, ismerősök, valamint egy rendkívül hálás és aktív közönség – ez fogadta az immár hetvenedik életévét betöltött csellóművészt, Perényi Miklóst születésnapja alkalmából rendezett koncertjén. A Zeneakadémia Nagyterme nemcsak kíváncsisággal és szeretettel, hanem valódi nagybetűs művészettel telt meg a tapasztalt és elismert zenész révén. Az est folyamán elhangzott három Dvorák és egy Schubert-mű, amelyek még felejthetetlenebbé tették ezt a különleges alkalmat. 

A koncert már hónapokkal az esemény előtt óriási érdeklődést váltott ki a zeneszeretők körében, nem meglepő tehát, hogy Perényi Miklós két előadással is kedveskedett a Zeneakadémia közönségének. A Nagyterem viszonylag jelentős befogadóképessége ellenére a szabad jegyek mindkét időpontnál pillanatok alatt elfogytak. A többek között Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas csellóművész iránt támasztott hatalmas várakozás oka a hazai és nemzetközi szinten is elismert zenész életműve, de a felvonultatott darabok előzetesen garantálták a magas zenei színvonalat az est folyamán.

„A zenei megszólalásnak az az eszménye született újjá, amelyet a platóni ideák honából Pablo Casals hozott emberlakta földünkre… Ez a hang a semmiből érkezik, és ahogy kiteljesedik, az egész világegyetemet átfogja…”  (Kroó György)

Elsőként Dvořáktól hallhattuk Az erdő csendje (no. 5, op. 68) című, eredetileg zongorára írt négykezest, amelyet a Concerto Budapest kíséretében adott elő a csellista Keller András vezényletével. A darab igazi lágy, harmonikus és barátságos kezdésnek bizonyult, mely elővetítette az egész este gondolatmenetét. Perényi koncertjei nem a vad szenvedélyektől és szélsőségektől, hanem az intelligens, tartalmas zenétől válnak különlegessé, amely a nagy kontrasztokat és hangulatváltásokat nélkülözve is képes fenntartani a hallgató érdeklődését. A határozottan érezhető, mégis finom átmenetet az élénkebb intermezzo biztosította a két lírai szakasz között.

A második Dvořák-mű – Rondó csellóra és zenekarra (op. 94.) – szintén a szerző eredeti átirata, melyben a zongora szólamot száműzve a cselló és a zenekar került előtérbe. Ez a darab nemcsak a szólóhangszernek ad lehetőséget a kibontakozásra, a virtuozitás és élénkség elengedhetetlen részévé vált a mű előadásmódjának szinte minden szólam számára. A koncerten azonban ez másképpen történt. Mint azt korábban előre vetítettem, Perényi úr szívesen hagyatkozik az emberek zenei érzékenységére ahelyett, hogy ránk zúdítaná a témákat uraló energiákat. A kevesebb néha több, s ez ebben az esetben ez be is bizonyosodott. Az eredetileg gyors és váratlan hangulatváltozások helyett egy tudatosan felépített és végiggondolt előadást hallhattunk, amelyhez a zenekar is tökéletesen asszisztált.

A Concerto Budapest – amely nemrég egy másik híres csellistával, Várdai Istvánnal működött közre egy produkció erejéig – az egyik legszínvonalasabb és legmegbízhatóbb zenekar a hazai színtéren. Stabil és pontos belépések, feszes tempó, kiváló szólamvezetők és élvezetes összhang – talán ezzel lehetne a legjobban jellemezni őket. A zenészek ezúttal sem okoztak csalódást, minden produkcióban aktívan és hatékonyan kísérték Perényit, reflektálva stílusára, amelyet a karmester, Keller András elképzelése kiválóan egészített ki. Sok esetben a szólista elnyomja, háttérbe szorítja a zenekart, s ilyenkor hajlamosak vagyunk figyelmünk megoszlását elhagyni és kizárólag egy szólamot követni – a harmonizáló kíséret mellett persze. A koncerten azonban végig figyelemmel tudtunk kísérni minden egyes szólamot, s nemcsak az összképet, hanem a zenészek egyéni megnyilvánulásait is kellően értékeltük.

forrás: Müpa

A harmadik darab egy igazi érdekesség: Schumann Csellóversenye (op. 129) gyakran alábecsült, mellőzött mű a zenészek körében, ám annál ígéretes, ha egy olyan tapasztalt művész kezei közé kerül, mint Perényi Miklós. Való igaz, hogy hallhatunk sokkal dallamosabb, virtuózabb csellóversenyeket is, mégis ez a darab valódi katarzisként hatott a korábbi két Dvořák-előadás után. A csellista itt teljesedhetett ki igazán megmutatva különleges stílusát, amelynek köszönhetően méltán soroljuk a legjobbak közé.

Keller András vezénylete fontos szerepet játszott az egész est folyamán. Kevés olyan karmestert látni, aki összhangba tudja hozni a lendületet és a nyugalmat, ám ezen a koncerten pontosan ennek lehettünk tanúi. Rendkívül kommunikatív, laikusok számára is élvezetes interpretációja valósággal megkoronázta a Schumann-darabot, mely ezáltal teljesen egyedi és megismételhetetlen formát öltött.

A szünet után Perényi Miklóstól elbúcsúzva egy mindenki által ismert és kedvelt klasszikus következett, ez foglalta keretbe az estet is. A Dvořák IX. „Újvilág” szimfónia (op. 9) a lehetőségek tárháza. Lágy, fülbemászó dallamok váltakoznak a drámai, lendületes rézfúvós szólókkal. Ebben a zenei tengerben ember legyen a talpán, aki meg tudja őrizni nyugalmát, és nem ragadják el az érzelmek. A visszaköszönő motívumok és témák végigjárják szinte az összes szólamot különböző variációkban és hangmagasságban. Többek között ez teszi olyan élvezhetővé ezt a darabot. Egyes tételeit többször is adaptálták filmek aláfestő zenéjeként, hiszen annak ellenére, hogy nagy szakértelmet és pontosságot igényel az előadás a zenészektől, mégis könnyen befogadhatják a hallgatók. A Concerto Budapest számára ez a darab a lehető legjobb választás. Lehetőséget ad a precizitás és összhang, valamint az érzelmi bőség bemutatására is, melyek közül a zenekar egyiknek sincs híján. Nem sok karmestertől és zenekartól hallani ezt a szimfóniát ilyen kiváló tempóban és intonációval. Ezért az élményért utólag is hálásak lehetünk nekik!

 

 

Tags: Concerto Budapest, cselló, Dvorák, Keller András, Perényi Miklós, Schubert, Újvilág szimfónia, Zeneakadémia Categories: DOB+BASSZUS
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts