Paganini & Csajkovszkij – Baráti Kristóf telt házas koncertje a Müpában

Hézer Luca 2018. jan. 10. 0 3

A visszaszámlálás már hetekkel ezelőtt elkezdődött a Müpában és azon kívül. Baráti Kristóf első magyarországi koncertje 2018-ban egy olyan esemény, amelyet nem szívesen hagynánk ki hallgatói repertoárunkból. Különösen akkor, ha végigtekintünk az est programján: a világ talán két leghíresebb hegedűversenye egy estén a világ talán legkiválóbb hegedűművészének előadásában. Imponáló kezdet…

Elsőként Paganini D-dúr hegedűversenye (op. 6.) hangzott el az est folyamán. „Paganini I. hegedűversenye közel áll hozzám, hiszen pályám fontos állomása volt a moszkvai Paganini Verseny megnyerése. Paganini művei azóta is gyakran szerepelnek repertoáromon, a koncerten elhangzó hegedűversenyt lemezre is játszottam. Paganini az előadót szinte embertelen követelmények elé állító hegedűversenyeit a közönség százkilencven éve imádja, miközben a kritikusok fanyalognak. Amikor őt játszom, az a cél lebeg előttem, hogy bizonyítsam: a kritikusok is tévedhetnek.” – mesélte a Müpának Baráti Kristóf a koncertet megelőzően. A darab valóban igazi közönség kedvenc a mai napig, ami elsősorban a könnyen felismerhető és megjegyezhető alaptémának köszönhető.

Ebben a hegedűversenyben már rögtön az első tétel elején kiemelt szerephez jut a zenekar. A darab elindítása, bevezetése, valamint az első kisebb egység lezárása az ő feladatuk, s ez meghatározza a továbbiakban is az előremenetelt, amikor a szólista bekapcsolódik. A kísérő zenészeknél tehát az általánosan elvárt pontosság mellett előtérbe kerülnek a belépések, intonációk már a hegedűverseny elején, így egy esetleges hiba, disszonancia rányomja a bélyegét az egész műre. Szerencsére ez nem mondható el a Danubia Zenekar előadásáról. Az első tételben szabályosan remekeltek,  emellett megmutatták, méltóak egy ilyen nagy zenész kísérésére. Baráti Kristóftól szinte már szokásosnak mondható, magas színvonalú játékot hallgattunk. Teljes koncentráció, tiszta üveghangok és játékos ritmus uralta a színpadot. Annak ellenére, hogy a szólista számtalanszor előadta már a darabot, képest volt új színben feltüntetni azt. A szólóhangszer visszatérő motívuma sokkal vadabb, pergőbb stílusban tűnt fel újra és újra, megváltoztatva ezzel a már megszokott hangzásvilágot. Ez azonban koránt sem tette zavaróvá az előadást, a közönség kifejezetten örült annak, hogy másképpen hallhatja ezt a klasszikust. A zenészek tehát már itt ellőtték azt a bizonyos tűzijátékot, így az elvárt színvonal tovább emelkedett a hallgatóság részéről.

 

A második tételben kissé visszafogottabb előadásmódot tapasztalhattunk. Az első tétel katarzisa után egy levegővételnyi nyugodt részhez érkeztünk, amelyben igazán nehéz feszültséget gerjeszteni, felülmúlni az ezt megelőző perceket. Baráti Kristóf virtuozitásában és precizitásában azonban ezúttal sem csalódtunk, ugyanazt a pontos és fegyelmezett, mégis élvezetes és felszabadult játékot hallhattuk tőle, amely minden alkalommal fogad bennünket koncertjein. A hegedűművész tehetsége a szólórészeknél teljesedett ki igazán, ahol magára maradva az ő egyéni elképzelései valósulnak meg minden kíséretet és instrukciót mellőzve. Az összhangzás valóban lenyűgöző élményt nyújtott. Az üveghangok és balkezes pizzicatok között elmerülve elérkeztünk az utolsó tételhez, amely még tartogatott néhány izgalmas pillanatot Baráti révén. Ennek ellenére a befejezés már közel sem volt fogható az első tétel zárásához és megteremtett atmoszférájához. Mindent összevetve egy rendkívül szerethető darabot egy kifejezetten jól újragondolt, korrekt előadásban hallgattunk a zenekartól. Ezek után azonban felmerül a kérdés, hogyan tudja ezt a Csajkovszkij-darab felülmúlni?

„Csajkovszkij versenyműve minden hegedűs kedvelt repertoárdarabja. Hozzánk, magyarokhoz különösen közel áll ez a remekmű, hiszen a szerző Auer Lipótnak ajánlotta. Ez az én esetemben sincs másképp, de számomra azért is kedves mű, mert nagyon magaménak érzem, próbálok ebben a mindenki által ismert népszerű darabban saját koncepciót, előadásmódot megmutatni. “ – nyilatkozta Baráti, akinek stílusához valóban rendkívül közel áll ez a darab. Csajkovszkij D-dúr hegedűversenye (op. 35.) elsőre talán nem tűnik olyan ígéretesnek, mint a Paganini-darab, a koncerten azonban éppen az ellenkezőjét tapasztalhattuk.

 

Az első tétel elején a zenekar lágy és harmonikus felvezetése után Baráti Kristóf már az első néhány másodpercben bebizonyította, valóban rendkívül könnyen azonosul ezzel a darabbal. Meglepő módon ugyanez elmondható a zenekarról is, akik valósággal kiteljesedtek ebben a műben, különösen a második tételben. A technikai bravúrok ellenére leginkább az érzelmek és a lendületes, könnyed hangulatváltások uralták az est utolsó fél óráját. A Paganini által megteremtett, megőrülést kívánó témák jobban lekötik a hallgató figyelmét, míg a Csajkovszij-féle hegedűversenynél inkább az összképre koncentrálhatunk. Elsőre talán túl egyszerűnek – sokak számára unalmasnak – tűnhet ez a fajta állandóság. Ennek az ellenkezője volt érezhető azonban a közönség reakcióján. Sokkal élvezetesebbnek és izgalmasabbnak bizonyult a koncert második fele, ami valóban meglepő fordulat.

Az utolsó tételben, különösen a cselló szólam búgó, lágy kíséretében, a hegedűszólam szinte a semmiből tárt elénk egy új, ismeretlen érzést. A fő dallamra irányult minden figyelem, majd hirtelen a fuvola, a klarinét, az oboa, majd a többi fúvós hangszer adta tovább egymásnak ezt az áramlatot, amely végül a szólóhegedűben teljesedett ki és zárult le ismét, elindítva egy újabb folyamatot. Ezek az érzések pillanatok alatt váltakoztak anélkül, hogy realizálni tudtuk volna, mennyire megragadott minket ez a kétkedéssel, előítéletekkel várt darab. A hegedűverseny zárlata viszonylag rövid, kevés előkészítés után éri el a tetőpontot. Ennek ellenére mégsem támadt hiányérzetünk, hiszen a megteremtett atmoszféra pontosan ezt a hirtelen ébresztőt követelte meg. Nem sok pillanat van, amelyet vissza tudnánk ebből a hegedűversenyből idézni, másnap valószínűleg a Paganini-darabot dúdolva emlékszünk vissza az elmúlt estére. Mégis az utolsó húsz perc az, amelyre visszagondolva úgy érezzük, megkaptuk azt az érzelmi többletet, amelyet vártunk.

Tags: Baráti Kristóf, Csajkovszkij, D-dúr, hegedűverseny, Kovács János, Müpa, Paganini Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts