Amikor ránk zúdul a zene– Fejérvári Zoltán zongorakoncertje

Hézer Luca 2017. okt. 25. 0 3

A Pesti Vigadó aranyozott terei színtiszta modernséggel és áradó élettel teltek meg vasárnap este a lassacskán gyülekező tömeg és a szakadó eső ellenére. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál utolsó napján méltó zárásként hallhattuk Fejérvári Zoltán, zongoraművész koncertjét, amely minden várakozást felülmúlt: katarzis, feszültség, intimitás, érzékenység– minden, amit csak egy koncert adhat, alázattal és őszinteséggel társulva. Aki ásítani mert, biztos, hogy más dimenzióban járt.

Megfogadtam, hogy nem untatom többé az olvasókat a kávéfüggőségem ijesztőbbnél ijesztőbb megnyilvánulásaival, de „sajnos” ez az élményem is ehhez az italhoz fűződik. A koncert előtti napon Fejérvári Zoltánnal beszélgettem többek között a művekről és a koncepciójukról. Amikor elsőre végigpillantottam a repertoáron, mindhárom darabbal kapcsolatban megfogalmazódott bennem egy-egy gondolat:

Beethoven: Hat bagatell (op. 126) – érdekes.

Bartók: Táncszvit (Sz. 77, BB 86)- nem ismerem (jaj, de ciki).

Schumann: g-moll zongoraszonáta (op.22) – imádom.

Szerencsére Fejérvári Zoltán kissé professzionálisabb leírást adott a darabokról. A koncerten ennek ellenére mégis meglepetésként ért, hogy a tökéletes zenei interpretációit hallottam szavainak. Az egész koncertet átjáró őszinteség és nyitottság megteremtette az összhangot a hallgatóság és a művész között. Igazi huszonegyedik századi előadást hallhattunk a maga könnyen értelmezhető bonyolultságában.

A koncertprogramban egy változtatás következtében Schumann darabja állt az élen. „A Schumann-szonáta szerintem egy érdekes, in medias res kezdés. A darab rövid és nagyon viharos, így egy erősebb keretet ad a koncertnek.” – mesélte a zongorista az előadás előtt. Az első másodpercek után már szívből örültem a cserének, mert ha ezzel a darabbal zárul az este, legalább tíz balesetveszélyes helyzetbe kerültem volna az utakon átszellemült zavarodottságom miatt. Abban a pillanatban, hogy megszólalt az első hang, egy érzelmi atombombát dobott a művész a színpadra. A zene áradt, mindent és mindenki magával ragadva. A józan ész gondolatait régen szétsöpörték az előtörő indulatok – ezért is hatott rendkívül kellemetlenül egy közelben megcsörrenő telefon hangja – . A külvilág nem avatkozhat be ebbe az impulzív környezetbe, amely azzal építi és tölti fel a közönséget, hogy lerombol mindent, amivel a terembe léptünk. Emiatt is tartom annyira modernnek és befogadhatónak Fejérvári Zoltán játékát. Nem csupán egy darabot kapunk tőle, hanem egyfajta életérzést, amellyel feltöltődve úgy érzi a hallgató, intellektuálisan több lett a koncert végeztével. A dinamikus indítás ellenére mégis az első darab harmadik, Scherzo része képezte az áttörést – ez esetemben abban nyilvánult meg, hogy summa alakzatban ringatóztam a zenére, a mögöttem ülők legnagyobb örömére. – Az újra és újra felbukkanó motívumok egyre nagyobb intenzitást adtak a darabnak, amelyben a zongorista nem engedett nyugvópontot, tovább fokozva ezzel az érdeklődést a második darab iránt.

„Az idei CAFe Budapest Bartók Béla művei köré szervezte a koncertjeit, ezért a második darab fontos elem. A Táncszvit viszonylag ritkán játszott mű zongorán nehézsége és problematikussága miatt. Bár a szerző saját átirata, alapvetően egy zenekari darab, ezért nem sokan tűzik a műsorukra.” A zongorista ezen állítását pusztán a YouTube videók csekély számával is alátámaszthatnám, de ami ennél is fontosabb, egy szóló és egy több zenésszel közös előadás teljesen más felépítést igényel. Fejérvári Zoltán kamarazenével kapcsolatos tapasztalatait is megosztotta velem: „Egy kamarazene esetében több vélemény és zeneiség van jelen a színpadon, ez óhatatlanul megértést követel mindenkitől, hiszen az ego mellett nemcsak a darab, hanem a zenekar is ott áll. Ami engem mozgatott abban, hogy több szólókoncertem legyen, az egyrészt a gazdag zongorarepertoár, amelyet bűn lenne háttérbe szorítani. Másfelől az elmúlt négy-öt évben sokkal többet kamaráztam, mint szólóztam, ezért tudatosan arra koncentráltam, hogy ez az arány kiegyenlítődjön.” Ennek fényében rendkívül kíváncsian vártam, hogyan jelenik majd meg egy egész zenekarnyi előadás egyetlen hangszerben.

A Bartók-darab tényleges bemutatása magasan felülmúlta azt, amire számítottam. Elsőként az tűnt fel, hogy a másik két darabbal alkotott egyértelmű kontraszt ellenére sem változott az előadás által közvetített hangulat. Ugyanazt az érzést vitte tovább, amelyet a koncert elején hallhattunk. Ez az egyfajta állandóság a zongorista rendkívül erőteljes stílusának sajátossága. Mégsem éreztem azt, hogy emiatt unalmassá, egysíkúvá vált volna a műsor. Fejérvári Zoltán előadásainak mindenkori része a sokszínűség, a hangulatok gyors és erőteljes váltakozása, így a közönségen folyamatos meglepettség és várakozás volt érezhető számomra.

forrás: zoltanfejervari.com

Amikor már úgy éreztem, az érzelmi hullámvasút minden egyes szakaszát érintettem, elérkeztünk az utolsó műhöz, amely intenzitásban leginkább az első darabhoz közelített.  „A Beethoven-darab azt az élményt adja, mint általában a kései művek: minden tradícióval való szakítás, szabadság a hangszerkezelésben és az egyéni víziókban, miközben a formák megmaradnak. A Hat bagatellben előfordulnak lassabb, intimebb hangvételű, de vadabb ciklusok is. Ezért ez a mű talán nagyobb koncentrációt igényel a hallgatóktól, mint a másik két darab.” Nem meglepő tehát, hogy számomra is ezt volt a legnehezebb követni, megérteni. Szó sem volt a szokásos bécsi klasszikus vonásairól, amikor magával visz a ritmus. Az egész mű során ciklikusan gondolkodtam: motívumok, érzelmek, energiák kapcsolódtak össze. Minden kis fejezettel újabb és újabb impulzussal lettünk gazdagabbak, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy végül nyugvópontra jussanak gondolataink. Éppen ezért éreztem ideálisnak ezt a darabot befejezés gyanánt. A koncert utolsó harmadában már sikerült elvonatkoztatunk a külvilágtól – már egy süteménytippet sem hallottam a mögöttem lévő sorból – és sikerült az előadást befogadnunk teljes bonyolultságában.

A koncertet követően a kezembe nyomott hét műsorfüzeten túl rengeteg új impulzussal és élménnyel gazdagodtam. Mielőtt elhagytam volna a termet, egy gyors pillantással szemügyre vettem a közönséget. Bár még mindig az elegáns ötven körüli hölgy számít átlagos klasszikus zene fogyasztónak, elvétve felfedeztem kamasz fiúkat, barátnős csoportokat. Azonban mégsem a korosztálybeli kérdés foglalkoztatott, hanem az, hány laikus zenekedvelő lehet a teremben. Egy fiatal lánytól érdekes gondolatot sikerült elkapnom: a klasszikus zene belterjes világ. Alapvetően igaza van. De tény, hogy egy közgazdász hallgatót sem rugdostak még ki a Müpából, mert nem játszik kamarazenekarban. Sőt, mint azt interjúalanyomtól megtudtam, még diákjegyet is kaphatnak. Talán megér egy próbát…

borítókép: Fidelio

Tags: Fejérvári Zoltán, Klasszikus zene, zene Categories: DOB+BASSZUS
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts