Tolsztoj és Koltai Róbert a Weöres Sándor Színházban – Végállomás

Sárközi Balázs 2016. okt. 6. 0 0

A szombathelyi színházban Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1899-ben készült, Kreutzer-szonáta című elbeszélésének  B. Török Fruzsina által színpadra vitt változatát mutatták be, Koltai Róbert rendezésében.

fotó: Herczeg Ákos

fotó: Herczeg Ákos

A bársonyos fülke, a 20. század eleji hangulat, a teázó orosz emberek akár idilli képet is mutathatnának, de a drámában minden a végállomás felé halad. A főszereplő Pozdnisev és a vonaton utazó nő dialógusára épül az egész előadás; fontos tüneteket fed fel viszont a felütés, két másik orosz utazó korrajzként is felfogható diskurzusa. Korrajzként, és nem csak a háborúk előtti orosz vidék korrajzaként. A disputa lényege a nő szerepe, kötelessége és szerelme, az egész darab a nő körül forog.

fotó: Herczeg Ákos

Érdekes és szembetűnő ellentétet mutat a legnagyobb modernséget kifejező távolságokat, akadályokat és sötétséget átszelő vasút, és a vasút utazóinak jóindulattal konzervatívnak érezhető felfogása. Felfogása a nőről és a házasságról, vagy a nőnek a férfi életében betöltött szerepéről. Tulajdonképpen ezt taglalja Pozdnisev és a fiatal nő egész darabot átölelő párbeszéde is. Annyi csak a dolog felhangja, pikantériája, hogy rögtön az előadás elején, a két másik utazó között elejtett néhány nődetermináló megjegyzés között megtudjuk: Pozdnisev igencsak kompetens e téma értékelésében, mert most szabadult. Harminc év után. A felesége megöléséért. S a fiatal nőtől sem áll távol a téma, nyíltan és büszkén beavatkozik a maradiak párbeszédjébe, mert felvilágosultként, műveltként, egy új világ ékes darabjaként definiálja önmagát. Természetes tehát, hogy a gyilkosság hallatán álszenten elszörnyedő ancient regime képviselők távoztával intellektuális érdeklődéssel fordul Pozdnisevhez – mesélje el, miként történt a feleséggyilkosság esete. Pozdnisev és a fiatal nő dialógusa, egymásnak feszülése adja tehát a Koltai-rendezés vázát, és így jut el a történet is a végállomáshoz.

fotó: Herczeg Ákos

fotó: Herczeg Ákos

A beszélgetés zaklatott, néhol őrjöngő másutt letargikus nyomvonalakat követ. Ellentét, sőt ellentmondás itt is bőven akad. A gyilkos férj érvelése kezdetben önnön bűnösségét, önostorozását kívánja szolgálni, azonban miként a vonat átcsap az Amur vagy a Jenyiszej folyók áradatán, olyan könnyedséggel írja felül a feleséggyilkos is saját érveit. Érezhetjük úgy, hogy eme – talán a feldúlt, harminc éve csendben és egyedül gyötrődő lélekből kiszakadt fájdalom morzsái – érvelési csapongások a szegény szerelmes, és még mindig szerelmes férj megértési kísérletei, feldolgozási módjai, a fájdalom szavai. Értelmezhetjük azonban más kontúrokkal kifestett keretben, egy sötétebb bársony színeiben is, és gondolhatjuk azt, hogy a gyilkos csak igazolni akarja önmagát méghozzá önmaga előtt; az önvádat elkerülendő valóságos okokkal akarja legitimálni az amúgy is férji és férfiúi jogon elkövetett emberölést. Ezért a monologikusan ható párbeszédrészek strukturálatlanságai és paradoxonjai, ezért van, hogy szinte szánalomra méltó önvádja, léha és kicsapongó életének leírása és bűnösségének hangsúlyozása után Pozdnisev szinte rögtön ostorozni kezdi feleségét, szidja önnön értékeit elhanyagoló mentalitását, a holdfényes megismerkedés elhalványulását. Ezt az összefüggést aztán torzóban hagyja a fájdalmas gyötrődésben monologizáló főhősünk, és éktelen és jogosnak érzett és érvelt dühvel támad gyerekeire, mint a szentfrigy megbontóira, a szerelmi viszonyába álnokságot és fáradtságot hozó ördögökre, a feleség lefoglalóira. Később ismét a nőt, a talán még mindig szeretett, de már holt asszonyt veszi elő, hiszen egy idő után kivirult az a céda, már nem is foglalkozik a gyerekekkel, sőt zenélni, zongorázni kezdett.

fotó: Herczeg Ákos

fotó: Herczeg Ákos

Szóval Pozdnisev újraéli a harminc éve történteket, megidézi a saját váltakoztatott perspektíváit, kiokádja bűnének részleteit. Talán önlegitimálásként, talán valódi fájdalommal. Úgy tetszik, hogy lebontja az egész kapcsolatot, és a lebontás segítségével valami dekonstruktív módon értelmezi életét, mégsem tudjuk eldönteni, hogy valójában megérti-e, belenyugszik-e, elfogadja-e önnön tettét és annak súlyát, vagy nem. És nem tudjuk, hogy a megértés eredményeképpen, vagy az önigazolás sikertelenségének érzése nyomán rohan a végállomás felé.

A Koltai Róbert és B. Török Fruzsina által színpadra vitt Végállomás, a Weöres Sándor Színházban zakatoló Transzszibériai vasút különleges érzelmeket, furcsa és tragikus eseményeket, az idők és az igazságok találkozását és sokféle talányt teremt a századelő orosz földjéből a 21. század magyarországi vidékére. Az egyfelvonásos igazán magával ragadó, valami olyasmit generál, alkot, majd pedig sugároz szét több irányba és több értelemben, amely kortalan és korszaktalan, hosszasan értelmezett, de sohasem megértett. A Végállomás igazi kivonatát és értelmező megfogalmazását talán a már Tolsztoj által használt, címnek választott szenvedélyes Beethoven darab, a Kreuter-szonáta lenne képes megfogalmazni, a zene nyelvén.

B. Török Fruzsina: Végállomás

(Egy felvonásban – 75 perc)

Lev Tolsztoj nyomán

– krimi egy részben –

Szereplők:
Pozdnisev/Koltai Róbert
Fiatal nő/Bálint Éva
Ügyvéd/Kelemen Zoltán
Kereskedő/Endrődy Krisztián

Díszlet- és jelmeztervező: Szlávik István
Ügyelő/Rendezőasszisztens/Súgó/Kellékes: Egervári György
Rendező: Koltai Róbert

A galériát Herczeg Ákos készítette:

Categories: SZÍNHÁZ
share TWEET PIN IT SHARE