„Mintha egy másik forgatókönyvet teljesítenék” – Interjú Szervét Tiborral

Szabó Eszter 2018. ápr. 25. 0 3

Mi hajt egy embert a színpadi pályára, és mi tartja őt a színpadon? Milyen félelmekkel vág neki egy ilyen pályának? Milyen érzésekkel, motivációkkal lehet felépíteni egy negatív hőst?  Brad Pitt, Anthony Hopkins, Páger Antal. Tai Chi, jegesmedvék, jégtáblák. De, hogy mi köze van a felsoroltaknak Szervét Tiborhoz és életéhez, arról egy kellemes tavaszi délutánon mesélt nekünk.

Az átlagosnál később lett színész, a Jogi Egyetem elvégzése után döntötte el, hogy a színpadot választja. De mi volt a legelső pillanat, amikor bevillant, hogy inkább színész lenne?

Nem volt kifejezetten egy pillanat. A gimnázium után felmerült bennem, hogy be kéne adni a jelentkezést, de a határidő napján én „véletlenül” gyakorlatilag elpingpongoztam a napot, majd azt mondtam: „Oh, nem tudtam leadni, de kár”. Viszont olyanra, hogy eldöntöttem volna, hogy beadom, olyanra nem emlékszem, pedig háromszor kellett eldöntenem, hiszen az első rostákról folyton kirugdostak.

Nem is volt színházrajongó?

Nem, egyáltalán nem voltam az.

Hallgatva ezeket, olyan hirtelen döntésnek tűnik számomra a színészi pálya kiválasztása.

Higgye el, számomra is!

Azzal, hogy egy kicsit később lett színész, nem jöttek hirtelen a nagy szerepek?

Nem kicsit később lettem, hanem sokkal. Idősebb voltam, mint a végzősök, én voltam a legöregebb az iskolában. És mégsem azt éreztem, hogy nagyon öreg vagyok, hanem hogy már megint nem vagyok idevaló.

Már megint?

Ez végig kísért az életemen, olyan, mintha egy másik forgatókönyvet valósítanék meg, amit én különösebben nem akartam. Most jó így, ahogy van, de sokszor kerültem olyan élethelyzetbe, hogy valami nem stimmelt. John Lennonnak van egy olyan mondása, hogy „Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak”. Én ezt szinte mindenre elmondhatom. Sokféle tervem volt, de az, ami végül lett, az soha nem volt megtervezve. De a kérdésre válaszolva, a főiskola utolsó évétől már elég nagy szerepeket kaptam.

Fotó: Feigl Zsófia

Ettől volt Önben egyfajta bizonytalanság?

Rettenetesen bizonytalan voltam, tele félelemmel. Éreztem is, hogy nem vagyok jó, például amikor az Otellót próbáltuk Miskolcon – én játszottam Jagót –, kezdetben nem ment. Halálosan elveszettnek éreztem magam, majd ez egyszer csak átfordult, nem tudom mitől.

„Elveszettnek éreztem magam…”, ilyenkor eszébe jut a váltás gondolata?

A váltás az nem. Olyan van, hogy egy kicsit abbahagynám, mert elfáradtam. A Radnóti Színház utolsó harmadában is volt egy ilyen, kértem szabadságot, mert éreztem, hogy szükségem van rá.

Ez volt a londoni út?

Igen. Kint rengeteget jártam színházba, nagyon érdekelt többek között az, hogy mit tartanak az emberek jó előadásnak.

Minek kell történni a színpadon ahhoz, hogy ne nyerje el a tetszését egy adott előadás?

Hogyha nem érzem azt, hogy egy történetbe be akarnak vonni engem, és ha nem érzem azt, hogy egy történetet el akarnak mesélni nekem, hanem ehelyett azt érzem, hogy kötelező volt létrehozni egy bemutatót, akkor az nem tetszik. Ez nyilván egy olyan szakma, ahol a közönséget ki kell szolgálni, ezzel nincs is semmi baj, de attól még akarni kell.

Mi tart egy színészt a színpadon? Játéköröm? Bizonyos végletek megélése?

Ez mind, amit felsorolt. A szerepeken keresztül lehetőségem nyílik az életnek tágabb dimenzióit is megélni. Energiafogyasztó foglalkozásnak mondanám, hiszen erősen igényli az energiát, ugyanakkor vissza is adja. Más típusú energiákat él meg az ember. Olyan, mintha felmenne az ember egy nagy hegyre, ott körülnéz, megél egy lélegzetelállító pillanatot, aztán visszamegy a városba, és ott is jobban érzi magát, mint mielőtt a hegyre kiment. Nem kell nekem elmenni Oroszországba, és tönkremenni egy száműzött életben, hogyha a Ványa bácsiban meg lehet merítkezni, hiszen ott van bennünk is az a vágy, az a keserűség, az a képmutatás…

A negatív hősök hogyan születnek meg egy színészben?

Ugyanígy. Minden megvan bennünk, csak a társadalom nem engedi ki. Nem mindegy milyen mértékben ugyan, de az emberi tulajdonságok teljes tárházát birtokoljuk, csak le van szabályozva, hogy ebből mit szabad megmutatni.

Van olyan szerep, amely még nem találta meg, de nagyon eljátszaná?

Nincsen. Inkább azt mondanám, hogy szívesen csinálnék egy Shakespeare Vihart. Vagy egy olyan Csehovot, amely valóban iszonyat vicces attól, hogy az emberi lénynek a végtelen esendőségét, butaságát mutatná meg, hiszen erre a Csehov-darabok nagyon is alkalmasak. Csak valamiért megszoktuk, hogy Csehovot mélabúsan kell játszani.

Volt olyan szerepe, ami nem szerette Önt viszont?

Volt, de nem az történik, hogy nem szeret viszont, hiszen a szerep mindig akar valamit. Az egy halott lény, egészen addig, amíg a színész hozzá nem nyúl. Olyan, mint a szerelem: hogyha ki akarják nyitni, akkor az szeretne jönni, csak életre kell kelteni. Volt persze, hogy nem sikerült, ilyen előfordul.

Ebben az esetben félve megy ki a színpadra?

Igen, félve és gyomorideggel. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom, egyáltalán miért is megyek ki a színpadra… Ez szörnyű érzés.

Fotó: Feigl Zsófia

Olvastam, hogy régen visszahúzódó személyiség volt. Most hogy látja?

Ugyanolyan vagyok. Bizonyos pillanatokban az a képzetem, hogy Tarzan a fák koronáján láthatatlanul, csendben halad, hihetetlen könnyedén és gyorsan, míg alatta zajosan, botladozva mennek az ügyetlen fehér emberek. Ilyen értelemben gondolom magamat visszahúzódónak.

Van olyan rendező, akiben különösen bízik?

Horgas Ádámmal nagy összhang és együttműködés alakult ki, ez barátsággá is alakult.

Van valami recept arról, hogyan kell a rendezőknek Önhöz nyúlni?

Nem gondolom, hogy külön recept kellene hozzám, talán csak annyira, amennyire mindenkihez. Nem tartom magamat macerás embernek, hiszen ha a munkában valami hátráltatja a haladást, akkor én szólni szoktam, szeretem, ha inkább kibeszéljük a dolgokat. Ezért néha macerásnak tartanak.

Kik azok a színészek, akikre különösen felnéz?

Páger Antal, Anthony Hopkins, Brad Pitt, imádom és imádtam a játékukat. De nagyon tudok örülni a sikereknek is, például a Testről és lélekrőlnek hihetetlenül örültem, nagyon tetszett a film.

Mi a véleménye a közönségről? Változik?

Nem látok bele igazán. Így hatvan körül, sőt nem körül, hanem túl, tán mondhatnám, hogy minden jobb volt régen. De nem gondolom így. Először is, mindig nehéz volt jó előadást készíteni, hol ezért, hol azért. A szocializmus idején a rendező vállán ült a cenzúra, akkor azért. Ma pedig rengeteg információ éri az embert, így nagyobbak az elvárásaik, nehezebb őket lenyűgözni. Viszont a néző ettől még ugyanaz, ők nem változnak.

Mi az, ami a színház mellett kikapcsolja?

Nagyon szeretek olvasni, futni, úszni, tai chizni, biciklizni is szeretnék már, ott porosodik már két éve…

Ez még egy átlagos ember életébe sem fér bele, hát még egy színészébe!

Éppen ezért most egy kicsit kevesebbet játszom. Viszont most, hogy ezeket felsoroltam, máris érzem, hogy mennyi minden nem fér bele az időmbe… A természetfilmeknek is kell idő.

Fotó: Feigl Zsófia

Természetfilmeket néz?

Igen. Például a jegesmedvékről, ahogy vadásznak a jégtáblákon. Amikor jön a tavasz, nagyon nehéz nekik, hiszen olvad a jég, és nem tudják észrevétlenül megközelíteni a fókát. Bizony, nem könnyű a jegesmedvék élete, és együtt szoktam izgulni velük. Ma már olyan profi természetfilmek vannak, hogy néha sokkal izgalmasabbak, mint egy  játékfilm.

Nagyon filozofikus…

Mondhatjuk így is, meg úgy is, hogy valamivel kompenzálni kell ezt a gyermekded lényemet, ami áthatja a hétköznapjaimat.

Még egyet áruljon el! Mikor szokta visszanézni a Csak színház és más semmi című sorozatot, amelyből már három évad is lement?

Nem szoktam visszanézni.

Micsoda?

Nem érek rá. Akkor nézem a jegesmedvéket.

Akkor egy kicsit hanyagolja őket! Jó kis sorozat, tudom ajánlani.

A kiemelt kép Feigl Zsófia fotója

Tags: Csak színház és más semmi, Horgas Ádám, interjú, Radnóti Miklós Színház, Szervét Tibor, Színház Categories: SZÍNHÁZ
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts