„Nem nehézségként gondolok a színházra, hanem örömforrásként” – Interjú Horgas Ádámmal az Életrevalókról

Németh Míra 2018. feb. 15. 0 1

A Madách Színházban, a Szomorú vasárnap olvasópróbája előtt faggattuk Horgas Ádám rendezőt az Életrevalók színreviteléről, színház és film kapcsolatáról, szereplőkről és sikerekről.

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy színpadra állítod az Életrevalókat?

A színház kért fel erre az anyagra, tehát a Játékszín vezetőségének, konkrétan Lőkös Ildikónak az ötlete volt, hogy ebből érdemes lenne egy színpadi adaptációt készíteni. Az Életrevalók egy tavalyi bemutató, az azt megelőző nyáron szőttük ezeket a terveket, az adaptációt gyakorlatilag a nyár során csináltam meg, illetve a hozzá tartozó zenéket is akkor vettem fel stúdióban.

Eredetileg festőnek készültél: a fényfestés illusztrációi is neked köszönhetők a darabban?

Igen, én készítettem a videóvetítéseket. Valóban a Képzőművészeti Főiskolára készültem, de aztán tizenhét évesen a mára már legendássá vált Arvisura Színházba nyertem felvételt, ott voltam színész nyolc évig; itt szerettem bele a színházba, itt döbbentem rá, hogy engem foglalkoztat a zene, a koreografálás, a festészet, és hogy ezek az összművészeti formák nagyon jól egyesíthetőek a színházban.

Tehát mondhatjuk, hogy neked a színház egy képzőművészeti-összművészeti színtér is.

Igen, nagyon érdekelnek az olyan anyagok, amikben az összművészetiség valamiféle teret tud kapni. Most itt vagyunk a Madách Színházban, ma fogom kezdeni a Szomorú vasárnapot, ami szintén egy ilyen produkció lesz; ennek a darabnak a története egy olyan túlvilági látomás, ami szintén nagyon alkalmas arra, hogy összművészeti formában fogalmazzam meg.

Szerinted a színház vagy a film a nehezebb műfaj, ha egyáltalán összehasonlíthatók ezek?

Nem hiszem, hogy össze lehet, egész másféle követelményei vannak. Én nem nehézségként gondolok a színházra sem, hanem egy örömforrásként.

Arra gondolok, hogy például az utcai jeleneteket a filmekben sokkal könnyebb megjeleníteni, míg színdarabban, mint az Életrevalókban is, az autós üldözést vagy a híres ejtőernyő-jelenetet egészen másképp kell és másképp lehet bemutatni. Szerinted ezek a jelenetek jól lettek kivitelezve a darabban?

A színháznak egész más a formavilága, a jelrendszere. Attól, hogy ott ülnek a nézők, tudják, hogy minden ott, a szemük láttára történik, ők is értik, hogy a jelenben kell megoldani ezeket a mozzanatokat. Én ezt nem nehézségnek, inkább plusz játéklehetőségnek érzem: a színházban tehát olyan gazdag asszociációs formákat lehet az alap mellé tenni, amitől adott esetben ez több tud lenni, mint egy realista filmes megfogalmazás.

forrás: Horgas Ádám hivatalos facebook oldala (a képen Hirtling István, Vadász Gábor, Zsurzs Kati, Petyi János, Kovács Dézi, Szirtes Balázs, Szőlőskei Tímea)

Az első felvonás talán erősebben ragaszkodott a filmhez, az eredeti alkotáshoz, míg a második felvonásban már több változtatás is történt.

Az elsőben is nagyon sok változtatás volt. Eleve a filmben eredetileg sok testvére van Drissnek, én ezt leszűkítettem egyetlen húgra. A film megengedheti magának, hogy bizonyos konfliktusokat a homályban hagyjon és csak egy klipszerű megfogalmazással érzékeltessen. A filmben például nem nyilvánvaló, csak sejteni lehet, hogy Driss öccse valamilyen drogos ügybe keveredett, de ennél konkrétabban nincs beavatva a néző, a film megoldja ezt klipes vágásokkal, ez azonban a színházban nem működik, tehát meg kellett írnom ennek a háttértörténetét, a testvéreit pedig leegyszerűsítettem egy húgra, akinek nagyon fontos a kiskorúsága. Fontos, hogy egy kiskorúról van szó, mert a filmben nem is igazán tiszta dramaturgiailag, hogy miért kell Drissnek otthagyni a munkahelyét. Ezt, ha valaki megfejti nekem, annak hálásan megköszönöm, ugyanis Drissnek van egy jól jövedelmező állása, ott van az anyukája – ezért is kellett megölnöm az anyukát az én változatomban, hogy kialakuljon egy olyan dramaturgiai helyzet, amiben egy kiskorú nem maradhat egyedül. Ezt a filmben egy dramaturgiai hibának érzem, nem lehet érteni, hogy miért hagyja ott Driss az állását.

Egy alapvető változtatás még, hogy Driss az eredetiben egy afrikai bevándorló, nálad viszont roma származású, aki Magyarországról jött.

Ennek a történetnek az eredetije egy francia film, amely egy olyan kultúrkör problematikáját vizsgálja, ami Párizsban probléma. Az, hogy ő színesbőrű, nyomornegyedben lakik, az Franciaországban egy testközeli probléma, de én ezt itt Magyarországon is szerettem volna testközeli problémává tenni, és nekünk sokkal érdekesebb egy roma kultúrkörben meghallgatni ezt a történetet.

Nem lett volna célszerűbb akkor Budapestre adaptálni az egész történetet, és nem meghagyni Párizsban?

Azért nem akartam, mert ez mégiscsak egy kultuszfilm, emblematikus nevekkel és figurákkal, és átírni ezt az egészet magyar nevekre… Azt éreztem, hogy ez valahol nevetségessé válna, és a nézők elveszítenék azokat az alapélményeket, amik miatt mégis kedvencünk lett ez a film.

Számomra az volt az egyetlen ellentmondás a színdarabban, hogy Drissnek megmaradt a neve úgy, hogy őt magát mégis magyar származásúvá „alakítottad”, ez nézőként talán nehezen összeegyeztethető.

Ez egyébként a filmben is hasonlóképpen van. A film egy igaz történeten alapul, és a valóságban egyébként Driss egy arab személy, nem fekete, és az eredeti neve egy egész más, arab név. A Drisst már csak Franciaországban kapta. A valóságban és a filmben is úgy történt, hogy őt átvették egy másik országból; gondoltam, nálunk ez az ország legyen Magyarország.

Az „eredeti” Driss óriásit alakít a parti-jelentben (is), nagyon jól táncol, Vadász Gábor szintén. Ez szempont volt?

Jól ismertem Vadász Gabit, dolgoztam vele együtt Békéscsabán, és amikor felvetődött, hogy az Életrevalók színpadra kerüljön, és már tudtam, hogy ezt a roma kultúrközegben akarom megcsinálni, ő egyből beugrott nekem, mert annak idején nagyon szerettem vele együtt dolgozni. Csodálatosan énekel, fantasztikusan mozog, nagyon jó színész, az ő lelki habitusához közel áll ez a lazaság, ez a „kúlság”, ami fontos ennél a figuránál. Ezek mind szempontok voltak.

forrás: cornandsoda.com (a képen Szőlőskei Tímea, Horgas Ádám, Vadász Gábor, Hirtling István)

Esetleg a könyvből merítettél ihletet a darabhoz?

Hogyne! A könyvből is és a dokumentumfilmekből is, amelyekben a szereplők mesélnek a találkozásukról, történetükről. Nagyon érdekesek, a YouTube-on fent vannak ezek. Két nagyobb szabású dokumentumfilm is készült az életükről.

Említetted egy korábbi interjúban, hogy előre elszoktad képzelni a darabjaidat, előre megálmodod őket, milyenek is lesznek végső formájukban. Voltak-e elemek, amiken próbák közben változtattál?

Általában egy elég pontos tervvel szoktam érkezni már az olvasópróbára is, tehát előre le tudom játszani a fejemben az előadást. Inkább a színészi játékok azok, amikben sokkal tágabb lehetőségek rejlenek – hogy valaki egy figurát hogyan épít fel, hogy neki mi áll jól. Emiatt szívesen változtatok akár szövegeket is, de az alapszituációk azért nem változnak.

Nehezebb volt filmadaptációt készíteni, mint könyvadaptációt?

Nem nehezebb, mert a film alapvetően pár órában dramatizált formátum.

Éppen emiatt gondolom, hogy esetleg nehezebb volt, mert a néző úgy ül be a színházba, hogy már van egy erős vizuális elképzelése a dolgokról, hogy hogyan néznek ki a szereplők, milyenek a helyszínek, a hangulat… Tehát ez egy nagyon merész vállalkozás, mivel a nézők fejében már ott vannak a megszokott, már alakot öltött karakterek, és most a helyükbe kerülnek mások. Számomra legalábbis, még a darab elején, ez okozott nehézséget.

Kétségtelen, hogy ezekkel meg kell küzdeni. Én azért nem féltem ettől, mert úgy éreztem, hogy sok saját gondolatom van az anyaggal kapcsolatban, amitől személyessé tudom tenni.

Melyik nézőtípust szeretted volna leginkább kiszolgálni? Nyilván vannak, akik már kívülről fújják a filmet, vannak, akik valamelyest tisztában vannak a történettel, és lehetnek olyanok is, akik még egyáltalán nem látták.

Egyáltalán nem gondolkodom nézőkben, amikor csinálok egy darabot, hanem a saját belső kényszereimre, mondanivalómra koncentrálok; nyilván valamennyire keresem, hogy ezek szerethetők legyenek a néző számára, érzelmeket váltson ki belőlük, de én nem szoktam mérlegelni, hogy melyik néző mire hogyan fog reagálni.

A Játékszín egy kisebb színház. Mennyire volt ez befolyásoló tényező?

Nagyon erősen befolyásoló tényező volt. Az egész tér, amit kitaláltunk, abból indult ki, hogy ez egy icipici színpad, és itt a történet szerint egy hallatlan gazdagságot kell ábrázolni. Segítség volt a dramaturgiában, hogy ez a történet valahol mégis olyan, mint egy mese, amelyben egy szegény fiú szerepel, aki szerencsét próbál, és egyszer csak fantasztikus gazdagság és emberi barátság birtokosa lesz; tehát van ebben valami mesei, valami jó értelemben vett gyermeki hozzáállás, ez adta az alapot ahhoz, hogy ezekből a roma kisgyerekek által készített gyermekrajzokból állítsuk össze a darab háttérlátványvilágát. Ez a gazdag közeg olyan, ahogyan egy kisgyerek elképzeli, milyen is egy gazdag ember palotája.

Milyen visszajelzések jöttek a darabról?

Jók, már egész sok díjat is összeszedett, például a Teátrumi Nyári Fesztiválon a legjobb főszereplő díját, megosztva Vadász Gabi és Hirtling Pista között. Elnyerte a Százhalombattai Fesztivál közönségdíját is, majd az évad legjobb előadása díját. Nagyon nehéz rá jegyet kapni, a saját családomat alig bírtam bevinni rá.

forrás: Horgas Ádám hivatalos facebook oldala

Most milyen darabon dolgozol?

Pont ma fogjuk elkezdeni a Szomorú vasárnapot.

Mikortól tekinthetjük meg?

Március 28-ától itt, a Madáchban.

Mi, az Életrevalók sikerén felbuzdulva, valószínűleg ott is leszünk. Gyertek ti is!

Kiemelt kép: szinhaz.hu

 

Tags: Életrevalók, Hirtling István, Horgas Ádám, interjú, Játékszín, Madách Színház, Színház, Szomorú vasárnap, Vadász Gábor Categories: PORTRÉ
Related Posts