„Ahol emberek élnek, léteznek, ott mindig jelen van a humor, még a legnehezebb pillanatokban is.”

Szabó Eszter 2017. okt. 12. 0 1

Azt gondolom, hogy senkinek sem kell bemutatnom Koltai Róbertet, említhetnék néhány filmcímet, mint a Miniszter félrelép, vagy a Sose halunk meg, amelyek több mint húsz éve készültek – és az előbbi még mindig a legnézettebb magyar film –, de mindenki tudja, hogy kinek a nevéhez fűződnek a felsoroltak.

Ha Koltai Róbert, akkor nevetés, könnyek, szórakozás, és persze hatalmas színházi élmények. Hát ezzel a Koltai Róberttel volt szerencsém leülni beszélgetni. Nemcsak a legújabban bemutatott előadásról, a Batang felé című darabról mesélt, hanem kultikussá vált filmjeinek előzményeiről, forgatásairól, és apróbb titkairól is…

Azt nyilatkozta a Batang felé című darab bemutatója előtt, hogy nagyon izgul. Ez igaz?

Igen, az ember mindig fél az ismeretlentől, ráadásul ez nem egy habkönnyű darab. A körülmények sem voltak egyszerűek, hiszen egy új játszóhelyen megy az előadás, a Hungarikum Élményházban, ami a Gerbeaud fölött van, minden csillog-villog az épületben, ehhez képest mi egy pusztulás felé tartó dolgot játszunk, és a szereplők sorsa sem felfelé ível. Én egy elhagyott férfit játszom, akiről a végén kiderül, hogy volt és van családja, de ő más múltat álmodik magának, egyébként valaha könyvelőként dolgozott. Lassan eluralja a demencia, és ebből próbál valahogy kijönni.

A szerep maga mennyire volt nagy kihívás?

Minden szerep nagy kihívás, ez is az volt. Ráadásul úgy jött ki a lépés, hogy a partnerem, Szirtes Balázs párhuzamosan próbált egy szintén nagyon nehéz darabot, így mi csak délutánonként tudtunk dolgozni. Sajnos nem vagyok az a fajta, aki otthon be tudja magolni a szöveget, nekem kell, hogy sokat próbáljunk. Ennek ellenére – félve ugyan – de merem hinni, hogy ez a végeredményen nem látszik.

Ez egy kétszereplős előadás. Milyen volt Szirtes Balázzsal együtt dolgozni?

Mi már korábban játszottunk együtt, tehát tudtam, hogy szenzációs képességei vannak.

És az előadás fogadtatása milyen volt?

Én jól fogadtam. De persze a közönség a lényeg.

Egy interjúban azt mondta, hogy Magyarországon a kritika nem hat a nézőre. Nem is olvassa el, ha a darabjáról írnak?

De, azért elolvasom, viszont sokkal okosabb leszek, hogyha egy olyan barátommal beszélem meg, akinek a szava aranyat ér. Aki egyszer beül megnézni egy előadást, és az iskolai tanulmányai alapján akarja levezetni azt, amit látott, az engem nem fog meg. Vannak olyan újságok, ahova nem lehet egyszerűen írni, hanem valami furát kell, valami különöset, arról nem is beszélve, hogy csak bizonyos előadásokat néznek meg. Természetesen vannak kivételek, éppen nemrégen olvastam egy kiemelkedően jó kritikát, ahol az író vissza tudta adni a soraival az előadás hangulatát.

Koltai Róbert és Szirtes Balázs (forrás: BorsOnline)

A Batang felé Gaál Ildikó rendezése. Amikor Önt rendezi valaki, akkor tud csak színész fejjel gondolkodni?

Én nem érzem magamat „rendező rendezőnek”, én színésznek érzem magam, aki hol ezt csinál, hol azt. Hol ebben a csapatban, hol abban. Ha filmet csinálok, akkor mesélni szeretek történeteket, és a történetek kibontakozásánál a poénokkal való dúsítás is elkerülhetetlen. Fiatal kollégákat pedig szívesen rendezek, mert az nem más, mint egy pedagógiai munka. Meglátom, hogy mitől szenvednek, és megtalálom hozzá a kulcsot is, amitől megoldódik. Ha pedig engem rendeznek, akkor igyekszem odaadni magam a dolognak, elmondhatom, hogy mivel értek egyet, mivel nem, kialakítjuk a közös nézetünket a darabról és a szerepről. Vitatkozunk, néha veszekszünk, de ez hozzá tartozik. Ennél a darabnál Gaál Ildikó irtó keményen és határozottan vezetett minket, és sokszor be kellett látnom, hogy igaza van.

Amikor Ön rendez, akkor van, hogy a színészei meggyőzik egy másik ötlettel?

Persze, ezek nem kőbe vésett dolgok, hanem laza és szabad emberek együttes munkája. Ha viszont valakivel nem találunk közös nevezőt, akkor, adott esetben elbúcsúzunk, de ilyenre ritkán kerül sor.

Nem hiányzik a társulati lét?

A régi Kaposvár hiányzik, úgy ahogy volt. Ott megszületett az ország egyik legjobb színháza, de egyébként szerencsés alkat vagyok, mert bárhol meg tudom teremteni az én Kaposváromat, ahol a humor, a szellemiség, a szeretet és a szakmai odafigyelés a húzóerő.

Idén húsz éves a Miniszter félrelép, ennek alkalmából volt közönségtalálkozós filmvetítés. Milyen az, amikor a rendező újra nézi a filmjét?

Amikor a rendező színész is, akkor nem könnyű, mert észreveszek olyasmit, amin már nem tudok változtatni, de nagyon jó érzés az, amikor a közönség visszaigazolást ad a tapssal, vagy akár a hosszas csönddel.

Melyik filmje áll Önhöz a legközelebb?

Négy filmem. A Sose halunk meg, a Szamba, a Csocsó, és a Világszám. Az elsőként említett filmem volt a legelső, az ötven éves koromban készült. Azóta eltelt majdnem huszonöt év, ennyi idő után a filmek jelentős részét már elfelejtik, de örömmel látom, hogy még mindig ismerik Gyuszi bácsit, és ez hihetetlen érzés. Még a film megjelenése után Verebes István mondta nekem, hogy „Te most már meghalhatsz”. Bízom abban, hogy a másik három film is jelenteni fog valamit a nézőknek, bármely korban nézik. Szentgotthárdon például tartottak Szamba napot, van, hogy összejönnek, és úgy beszélgetnek egymással, hogy csak a filmből idézhetnek. A Világszámnál Dés László javaslatára ültünk le Horváth Péterrel, aki a fő fogató könyv írója volt a filmnek, Dés Laci meg a zeneszerzés mellett a dramaturgja. Akartunk egy olyan 56-os filmet, amin nem csak sírni tudunk, hanem adott esetben nevetni is. Ahol emberek élnek, léteznek, ott mindig jelen van a humor, még a legnehezebb pillanatokban is. Eltiporták a szabadságharcot, de annak is megvoltak azok a kinövései, amin mosolyogni lehet. Romsics Ignác történész mondta, hogy végre született egy olyan film, ami szembe megy a magyar mentalitással, hogy vagy csak sírunk vagy csak nevetünk. De hogy a múltunkon kinevessük magunkat, a legnehezebb pillanatokban, az ritka. Ráadásul ebbe a filmbe bele tudtam szőni édesapám vágyát is, aki sportvezető volt, de mindig szomorú bohóc akart lenni. Egyébként gyönyörűen szavalt verseket, csak úgy ösztönből. Volt egy dal, egy bohócdal, amit gyakran énekelgetett, ezt meghagyta egy magnókazettán, később ebből cd-t csináltam. Ezt megmutattam Dés Lászlónak, és ebből lett a filmben a mi Bohócdalunk, amit Bodrogi Gyula énekel. Ilyen apró kis titkok vannak a film mögött. Egyébként, amikor kiderült, hogy ikrek lesznek a főszereplők, akkor tudtam, hogy csakis Gáspár Sándor lehet az ikertestvérem. Pedig nem látjuk vele ugyanúgy a világot, nem is hasonlítunk külsőleg sem, de mégis működni tudott köztünk a kémia.

Világszám című filmből Gáspár Sándorral

Érdekes, hogy említette az édesapját, és hogy bohóc akart lenni, aki egyszerre megnevetetti és megríkatja az embert, de arra gondoltam, hogy ez a kettősség Önről is elmondható.

Igen, de nem úgy, hogy elhatározom, hogy ez a célom, hanem egyszerűen így alakul, ilyen vagyok. A legjobb drámának is megvan a humoros és az önironikus oldala. Érdekes, hogy engem a szakma elitje nem tart rendezőnek, de én ezzel nem foglalkozom, hiszen nekem ott van egy sokkal jobb partnerem, a közönség. A közönségemmel nagyon jóban vagyok, és náluk el tudom érni azt, hogy az egyik pillanatban felszabadultan nevessenek, a következő pillanatban pedig megrendüljenek, ha a helyzet úgy kívánja.

 Követi a mai filmeket?

Tudok mindenről, meg is nézem őket, és nagyon tudok örülni egy-egy kiemelkedő magyar sikernek. De nem vagyok nagy moziba járó, mindig kikapok a Dés Lacitól, hogy ő zeneszerző létére mindent lát, de engem elfoglal az a tizennégy darab amiben jelenleg játszom.

Van ideje színházba járni?

Ha van időm, azért szoktam. Szenzációs fiatalok vannak.

Én laikusként azt gondolom, hogy ez a pálya hihetetlen stresszes. Mégis, ha újrakezdhetné, akkor is erre a pályára keveredett volna?

A kezdet nehéz volt, pláne amikor Gáti Tanár Úr kirúgott az első próbálkozásomnál a főiskolán. Megszólalt, én már frászt kaptam a hangjától, másodszorra fölvettek, az első évek Kaposváron nehezek voltak. De én boldog vagyok, mindent így csinálnék.


A cikkben említett Batang felé című előadást legközelebb, Október tizennyolcadikán, majd huszadikán tekinthetik meg a Hungarikum Pódium színpadán, a Vörösmarty téren a Gerbeaud fölött, este fél nyolctól, Koltai Róbert és Szirtes Balázs főszereplésével.


A borítókép forrása: Nyugat.hu

Tags: interjú, Koltai Róbert, portré, Színház Categories: PORTRÉ
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts