„A gitárom a zenekarom” – Interjú Petruska Andrással

Szabó Eszter 2017. aug. 31. 0 2

Petruska András zenei pályája a Veszprémi Utcazene Fesztivál szakmai díjának elnyerésével indult be igazán. A Dal című műsor nagy felfedezettjének három éve jelent meg az első lemeze, a Metropolita, majd két évre rá a második, Kapunyitó címmel. Petruska András gitárjával egyetlen zenekart alkotva hódítja a hazai színpadokat, olykor más hangszerrel kiegészülve, így olykor Temesvári Bence hegedűjével. A zenészek sűrű időszakában, vagyis a nyári fesztiválszezon közepette kérdeztük Petruska Andrást a pályáról, szakmáról, és fesztiválokról.

Múlt hétvégén a Szigeten és a Budapest Parkban is felléptél. Milyenek voltak?

Nagyon jók! A Sziget színpada meglepően szerencsés volt, hiszen éppen olyan nagy, hogy lehessen rajta rock and roll-t csinálni, és éppen olyan kicsi, hogy megteremtődhessen benne az intimitás. Üdvözöltem a Sziget döntését a színpadot illetően, mert korábban az volt a baj, hogy szerettek ugyan, de nem volt hozzám színpad. A Budapest Parkkal kapcsolatban voltak fenntartásaim, úgy éreztem, hogy túl nagy falat lesz az a színpad. Szerencsére rosszak voltak a megérzéseim, és remekül tudtuk használni a teret.

Van olyan, hogy nem vagy elégedett fellépés után?

Persze. Az évek során kialakítottam egy egészséges önbizalmat, tudom, hogy mi az erősségem, és tudom, hogy mi az, amin még nagyon sokat kell dolgoznom, illetve azt is látom, hogy mi az, ami nem jött össze, pedig cél lett volna. Ha ezek jó arányban keverednek a színpadon, akkor elfogadó vagyok magammal szemben. Ha átlagot nézek, akkor mondjuk, tíz fellépésből egyre merem mondani, hogy nagyon jó, szintén egyre azt, hogy nagyon rossz, és a maradék nyolc pedig becsületesnek mondható. Attól az egy rossztól nem szoktam kétségbeesni, hiszen más az, amit én látok és hallok, és megint más az, hogy ebből a közönség mit észlel. Van, hogy úgy érzem össze-vissza játszottam, de amikor visszahallgatom, akkor nem hallom, hogy mit hibáztam. Sokszor azt érzem hibának, ami nem a célnak megfelelően történik, de nem lehet hiba, hogy nem jön ki éppen egy hang. Vagy ha merevnek érzem magamat a színpadon, azt nem biztos, hogy lentről észre veszik. A fő az, hogy a zenén belül kell maradni és akkor már jól végeztem a dolgomat.

Nemrég olvastam egy cikket a mai zenészek nehézségeiről. A szerző szerint a bizonytalanság a fő oka a depressziós zenészeknek…

Szerencsére mindig volt annyi koncertem, hogy nem volt kérdés, tudok-e enni a következő hónapban. Én nem biztos, hogy a bizonytalanság oldalát vizsgálnám meg. Ha az ember zenész, művész, akkor az egyfajta érzékenységgel jár együtt. Nem csak a pozitív dolgokat engedi be, hanem a negatívakat is. A művész, mint lélek, sokkal szélesebb spektrumon engedi be a világ rezgéseit: tegyük fel, hogy száz ember van a koncerten, az száz különböző energiát jelent. Hiszek abban, hogy ezek az energiák összeadódnak, és a zenészen csapódnak le. Ezt meg kell tanulni kezelni, mert különben hiába adom ki a lelkemet a színpadon, és hiába halok bele minden egyes dalba, hosszú távon nem marad semmi.

Olvasol kritikákat?

Ritkán. Inkább körülveszem magam olyan emberekkel, akiknek adok a véleményükre. Ilyen a saját kis csapatom, a régi tanáraim, kollégáim. Gyakran igényelem a visszajelzést, amikor éppen dolgozok valamin, de nem érzem elég átütőnek. Általában szigorúbb vagyok magammal, mint az engem körülvevő emberek, és azt látom, hogy a közönség szereti, amit csinálok. Most, hogy a harmadik lemezembe mártottam bele a kisujjamat, nehezebb dolgom van, mert az embereknek már van egy kialakított képük rólam, így figyelnem kell, hogy ne ahhoz a képhez igazodva dolgozzak, tehát ne megfelelésből alkossak, mert az a kiégéshez vezethet. Próbálom a közönségemet új dolgokkal ellátni – egyébként nagyon intelligens a közönségem –, de alternatív előadóként nincs vesztenivalóm. Már az is nagy siker volt, hogy A Dal című műsor után emelni tudtuk a tétet, és sikerült tudatni az emberekkel, hogy több ez, mint egy nagy találkozás a tévéből.

A Dalba nem csak a Trouble in my mind című dalodat küldtétek el. Meglepő volt a dalválasztásuk?

Igen, kísérletezni akartam, így három dalt küldtem el, gondoltam, az ő bajuk lesz, ha ebből beválasztanak bármit is. Nagyon meglepődtem, hogy ezt választották, mert meggyőződésem volt, hogy a Miért pont én legyek a jó? című dalomat fogják. Már láttam magam a falunapokon, ahol lakossági remixben tolják az emberek, de szerencsére nem így történt.

Utólag sem azt tartod legjobban odavalónak?

Nem tudom, mi odavaló, azzal a céllal jelentkeztem, hogy megmutassam, hogy szerintem bármi odavaló és, hogy vannak az országban ilyen előadók. Igény van rá, ez kiderült.

A Dal jó élmény volt?

Tök jó élmény volt! Engem a showműsor része vonzott, kíváncsi voltam, hogyan viselkedem ilyen környezetben, és hogyan tud megélni a zeném. De szerettem azt a részét is, hogy közösen hozunk létre valamit egy cél érdekében. Nem görcsöltem rá arra, hogy a közönség megszeressen, ugyan bíztam benne, hogy tetszeni fogok nekik, de nem úgy álltam ki a színpadra, hogy ezen tudok változtatni. Vagy szimpatikus a szakállas bácsi a tévéből, vagy nem.

Igazságosak ezek a versenyek?

Nézd, ezek a műsorok nagyon ki vannak találva, kezdve a zsűritagoktól, az előadók összetételéig. Úgy vannak összerakva, hogy minél szórakoztatóbb legyen, mint egy mese, ahol archetípusok vannak. Ennek a showműsornak van alárendelve az előadó, viszont önazonos tudsz maradni. A Dal inkább a kalandvágyról szólt, mintsem arról, hogy én képviseljem az országot. Ehhez nehezen tudtam kapcsolódni; persze, ha ott lettünk volna, akkor biztos szívesen tettük volna.

Lépésről lépésre haladsz fölfelé a pályán.

Sokan kérdezik, hogy nem akarok-e zenekart, mert attól populárisabb a dolog, vagyis lehet, hogy egy év alatt többet léphetnék előre. De nem szívesen teszek olyat a karrierem előre mozdítása érdekében, ami nem illik hozzám. Így lehet különleges a produkció, mert úgy szól, mint egy zenekar, pedig nincs ott a dob vagy a basszus.

Senki más nem csinál ilyet Magyarországon!

Nem, tehát nem egy járt utat járunk, és ez az évek során meghálálja önmagát. Már az a tény, hogy olyan helyekre hívnak minket, mint a Nagyszínpad, fantasztikus dolog.

Sokan mondják, hogy a zene neked játék…

Igyekszem megteremteni a játékot, szóval egyfelől mondhatjuk játéknak, másfelől egy kőkemény üzlet, amiben örömömet lelem. De az utóbbi években felmerült bennem, hogy biztos, hogy csak ehhez értek? Rájöttem, hogy mennyi mindent beáldoztam ezért, és ilyenkor elgondolkozom azon, hogy akkor én már így maradok mindig? Ugyanakkor tudom azt is, hogy ez egy hullámzó dolog, leginkább a párkapcsolathoz tudnám hasonlítani. Az elején minden szép és reményteljes, aztán lassan eltűnik a rózsaszín felhő, és megmutatkoznak a negatív dolgok is. De kilencévesen hoztam egy döntést, és ehhez kell mindig visszatalálnom.

Egy kilencéves kisfiú milyen célokkal kezd el zenélni?

Olyan gyerek voltam, aki kereste a figyelmet. Nem csak a zene tetszett meg, hanem a velejárói is, például hogyan szólítom meg a közönséget, illetve a zene maga belülről kezdett el érdekelni. Nagy szerencsém volt az iskolában, mert olyan osztályfőnököm volt, aki minden iskolai rendezvényt megszervezett. Ezeken az ünnepségeken általában én kaptam a főszerepet, és nagyon megtetszett ez a világ.

Érettségi után szociológiát tanultál az egyetemen. Ez amolyan B-terv volt?

Valamilyen szinten B-terv volt, de már az egyetemi évek alatt is a zenéléssel foglalkoztam. Nagy hibám volt, hogy nem jöttem rá arra, hogy saját magamnak kell utat törni a zenében, így amikor egyetemre mentem úgy gondoltam, hogy majd lesz valahogy. Aztán, amikor rájöttem, hogy nem gyűlnek csak úgy körém az emberek, akkor szépen lassan minden működni kezdett, és lépcsőről lépcsőre lépkedtem felfelé, ezen tartok még most is.

Mi a véleményed a celebekről és az efféle életformáról?

Nem érzem érintettnek magam a témában, ez egy olyan médiajelenség, ami nagyon lutri. Van egy feladatom, ezt nem másik ember ellen teszem, egyszerűen csak teszem. Nem szeretek magas lóról beszélni, de van egy kulturális felelősségvállalásunk, és ha százból egy embert sikerül megtérítenünk, akkor már jól végeztük a dolgunkat. A celebség egyébként távolról érintett, de alkatilag sem vagyok rá alkalmas, mivel nem adom ki a magánéletemet, így a bulvár sem tud mit kezdeni velem. Vicces volt nézni a nagyobb médiaeseményeknél, hogy próbálkozik a bulvár, vért izzadtak, de nem tudtak mit kérdezni.

Hogyan képzeled el magad húsz év múlva?

Egy ideális kapcsolatban saját magammal, egy nyugodt, rugalmas emberként. Főként az a célom, hogy jól tudjak választani lehetőségek közül, és ne a körülmények alakítsák az életemet. Húsz év múlva azért egy-két kisgyerek is nagyon jó lenne.

De mindenképpen színpadon…

Nem tudom, de azt gondolom, hogy igen.

 

Tags: A Dal, interjú, Petruska András, Temesvári Bence, zene Categories: PORTRÉ
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts