Rendhagyó évadértékelő kritika arról, amit kritizálni felesleges – Trónok harca 7. évad

György Mikó-Baráth 2017. Sze. 5. 0 0

Ha túl sokan tesznek hamis ígéreteket, a szavak elveszítik a jelentőségüket…

Én immáron 5 éve szerelmes vagyok a Trónok Harcába. Tudom, ez a lehető legrosszabb kezdés, amivel egy „kritikus” indíthat, hiszen, ahogy egy sportkommentátornak az a feladata, hogy egy adott mérkőzést pártatlanul közvetítsen, úgy most nekem is az lenne a dolgom, hogy érzelmeim ellenére kíméletlenül lecsapjak a sorozat hibáira.

De szerelmes vagyok és nem csak én, hanem szerte a világon több millió emberben kelt hasonló érzelmeket, ha meglátja leírva azt, hogy Game of Thrones, vagy meghallja a semmivel sem összetéveszthető zenét. Nekem a könyvek is a letehetetlen kategóriába tartoznak, holott elismerem, hogy Martin sajátos nyelvezete és túlságosan bőlére eresztett eszmefuttatásai önmagában nem emelik műveit a szépirodalom csimborasszói magasságába, ugyanakkor aki ki tud találni egy olyan világot, ami milliók figyelmét köti le, és annak szövevényes szálait olyan szintre emeli, hogy azokhoz képest VIII. Henrik uralkodása és szerelmi élete egy könnyed szombat esti matiné, annak szerintem igenis kijár a legnagyobbakat övező tisztelet.

Éppen ezen nagyrabecsülés okán, s az egykori Havas Jon gondolatát megsüvegelve, nem teszek több hamis ígéretet, s kijelentem, hogy ez az évad nekem nem jött át. Nem jött át, hiszen az első és az utolsó rész döntő szálait leszámítva rám úgy hatott, mintha én, vagy bármely más olyan rajongó írta volna, aki kicsit jobban beleásta már magát a Hét Királyság világába. Minden úgy történt, ahogy azt a fanok várták:

Jon nem fattyú, beigazolódott a Targaryen teória, valamint az is, hogy Észak királya a vastrónus jogos örököse. S kicsit kitekintve a nagynénivel összegyűrt lepedőre…hagyjuk már ezt a meglepődött, vérfertőzést kiáltó ajvékolást…egyrészt a Targaryenek mindig is családon belül házasodtak, így mondhatnánk, hogy Dany szimplán csak őrizte a hagyományokat. Másodrészt a valós emberiség középkori történelmében is teljesen megszokott volt az előkelő családoknál, hogy rokonok között köttetett házasság. Harmadrészt, az előző évadok szünetében, mikor még nem erősödött Jon sárkány házi teóriája, facebook posztok százai születtek meg, hogy mennyire „hiper-szuper, cukcsi” lenne, ha a khaalesi és az anno feketét felöltő varjú összejönnének. „Fiat voluntas tua”, ti akartátok ezt, hát megkaptátok!

Hol marad a vér, a valódi halál? Ne értsen félre a kedves olvasó, reményeim szerint nincs semmilyen aberrált hajlamom, de ezt a sorozatot az tette naggyá, hogy meg merte ölni azokat, akiket egy amerikai produkció se mert volna (talán csak a Sons of Anarhcy, ajánlom mindenkinek figyelmébe ezt a sajnos itthon kevésbé sikeres sorozatot). Olyan jelenetek, mint az öreg Stark papa lefejezése, a Vörös Nász vagy éppen Oberyn elbohóckodott párbaja után, melyek nagyobbat ütöttek, mint Mike Tyson fénykorában, most Jon egy szupercsapattal nekiugrik több ezer hullának, s ebbe a legkevésbé fontos szereplő hal bele. Természetesen Jaime is túléli azt a csatát, ahol megalázzák a Lannister sereget és még Daenerys gyermekével is büntetlenül néz farkas, – bocsánat –  sárkányszemet. Természetesen ismét jókor és jó helyen jelent meg Benjen bácsi is, igazi amerikai filmes húzásként megmentve a legnagyobb hőst, aki amúgy minek is játszotta a tökéletes katonát, ahelyett, hogy felült volna a többiek mellé? Ezt a tendenciát folytatva nem lennék meglepődve, ha Dondarrion és Tormund is túlélne azt a röpke pár száz méter magas fal leomlását.

Arya mindig is harcos akart lenni, ezt tudjuk. Arya kapott kiképzést már Syrio Foreltől, ami nem volt rossz alap ahhoz, hogy a Sokarcú Isten szolgálatában igazi gyilkost neveljenek belőle. Meg is tették, az is lett, az évad egyik legjobb húzása volt, hogy a két Stark lány túljárt a szerelemtől elvakult Kisujj eszén, majd megkapta a régóta kiérdemelt jutalmát; a torka elmetszését. De mondja már meg valaki, Arya mikor is lett pontosan szuper-csillagharcos? A sorozatban annyit láthattunk, hogy Jaqen H’ghar tanítása nem jött át Aryanak, aki megőrizte farkas mivoltját, amiért majdnem megölte a Sokarcú Isten szolgálja. De ettől miért is vált a hetedhét királyság legjobb kardforgatójává?

Cerseire az előző évadokban próbáltak jellemfejlődést erőltetni, már-már meg is sajnálta a lojálisabb nézők sokasága. Aztán mikor Tommen király úgy döntött, hogy megpróbál repülni, ismét visszatért régi önmagához, az elborult elméjű királynőhöz. Szintén borítékolható volt, hogy nem áll a hullák elleni koalíció oldalára, s miután Tyrionnak látszólag megbocsátott, meglepő volt, ámde nem állszaggató, hogy testvérszerelme Jaime elhagyja…a jóslatnak be kell következni, saját vére öli meg a királynőt, ezek után egyre valószínűbb, hogy ki lesz az.

Kép: TVLine

Ledőlt a fal, az Éjkirály átlépte a Rubicont. Könyvfanok és sorozatbarátok egyaránt teóriák százait szülte arról, hogy miként lehet a falat lebontani, hiszen tudtuk, hogy ennek most be kell következnie, hiszen a következő lesz az utolsó évad, valahogy el kell tehát varrni a szálakat. Mégis fájóan bagatellnek érzem a sorozat kivitelezését. Hiszen természetesen a mások vezetőinél mindig van kéznél egy dárda, amivel meg lehet ölni az amúgy hivatalosan több ezer éve kihalt sárkányokat…de ha már feltámasztják, honnan tudták, hogy amit a zombi állat okád (egyébként mi volt az a kékség, lézer?) az ledönti a Hét Királyság legfontosabb erődítményét? Egyébként többször megénekeltem már, hogy nehéz átlátni, hogy pontosan mit is akarnak kihozni a rendezők a másokból. Az első évadban az egyik felderítő varjút elkapják, levágják a fejét, majd odadobják társa elé, tárgyi és lelki hadviselés jeleként. Ehhez képest évekkel később, az egyébként abszolút hibátlanul leforgatott rideghoni csatában, The Walking Deadre hajazó, agyatlan emberevő zombik mintájára jelentek meg. Most, a szupercsapat küldetése közben, Véreb unaloműző kislabda hajításakor, a legutolsó csontinak is volt annyi esze, hogy ha nem szakadt be a jég, hát indulhat a roham…hogy is van ez kérem? Persze apró dolgok ezek, de a könyv is és a sorozat is attól lett a legnagyobb, hogy mindig mindenre odafigyel!

Rendhagyó évadértékelő kritika arról, amit kritizálni felesleges.  – Ezzel az alcímmel kezdtem, nem véletlenül. Én ebben a pár sorban megosztottam minden olyan gondolatomat, ami kritikaként felmerült bennem. Ámbár, ismét teljesen ide nem illően, de meg is válaszolom a saját felvetéseimet. Minden most egyszerűnek tűnő megoldás, lebutított cselekmény annak a következménye, hogy jövőre – vagy amennyiben csúszik a 8. évad, másfél év múlva be kell fejezni minden idők legnépszerűbb sorozatát. Így nálam, és remélem igazam lesz, a hetedik évadot beáldozták a minden eddiginél jobb befejező évad oltárán. A Trónok Harca egy fogalommá, branddé vált az évek során, amire eddig csak mozifilmek voltak képesek. A meglepő fordulatok, a tökéletes színészi teljesítmény, a hibátlanul megírt párbeszédek és monológok eredményezték azt, hogy múlt héten világszerte mintegy 16,5 millióan követték élőben az évadzárót, amely ezzel a sorozat történetének legnézettebb részévé vált. Díjak garmadája, rajongók milliói példázzak azt, hogy a HBO és Martin egy olyan produkciót hozott létre, ami örökre beírta magát a filmtörténelembe. S ezen állításom igaz úgy is, ha az utóbbi 2-3 évad bőven adott okot a kritikára, valamint az is tény, hogy nem ment zökkenőmentesen a leválás Martin véresen zseniális tolláról. A Trónok Harcát lehet kritizálni, de örökre a tisztelet hangján kell szólni róla, hiszen olyat értek el, amire előttük egyetlen sorozat sem volt képes. S még hátra van az utolsó tánc…!!

Tags: GOT, popkult, Trónok harca Categories: POPKULT
Related Posts