A legsötétebb óra Joe Wright rendezésében és Gary Oldman főszereplésével egy újabb kísérlet arra, hogy átéljük A király beszéde és a Dunkirk rémisztő utazását a teljes megsemmisüléstől rettegő Európába. Noha a film szorosan kapcsolódik a második világháborúhoz és a lehengerlő Winston Churchill életéhez, számos megszívlelendő kiszólással kacsint a jelenkor polgárai felé is.

Történelemlecke Gary Oldmannel

A legsötétebb órának természetesen az első, és cseppet sem hálás feladata, hogy a fentebb említett filmek árnyékából saját jogon kell kitörnie: mindkettő különleges atmoszférával mutatja be a második világháború 1940-es évének pár sorsfordító hetét, Franciaország és a Benelux államok haláltusáját, és az előző háború sokkjában vergődő brit nemzet kétes hangulatát. Ráadásul, a temérdek második világháborús film között ez az időszak meglehetősen feldolgozott filmen, dacára annak, hogy szinte semmilyen vászonra kívánkozó hősies esemény nem történt, sokkal inkább érthetetlen és elképzelhetetlen kudarcok sorozata várt a későbbi győztesekre. A legsötétebb óra című film rendezőjének azonban kezében volt a tökéletes aduász, hogy művének önálló és friss hangja legyen, és egy olyan történetet meséljen el, amit még ebben a formában nem énekeltek meg; ez az ütőkártya pedig maga Winston Churchill.

A legendás brit miniszterelnököt, aki vasakaratával megfordítja a háborút, majd később megnyeri, évek múlva könyvet ír róla és irodalmi Nobel-díjat kap, már életében imádta a kamera, a bőrébe bújó Gary Oldman pedig az államférfi szivarszagú zakóját magára öltve nem imitátor vagy interpretátor, hanem egy egyedi, tökéletesen plasztikus Churchill-esszencia. A már-már közmondásos átalakulóművész a boszorkányosan ügyes maszkmesterek segítségével olyan Churchillt testesít meg, aki a lehető legközelebb áll a valósághoz és a művészi önkifejezés ritka kettőséhez. Gary Oldman kisujja is Churchillé változik át, teljesítménye a mozgásművészet határára sodorja a színészmesterséget.

Az embereket halálba küldő és ezért felelősséget is vállaló, ezer jellemhibával „megáldott” férfi története a gyönyörűen kifejező alakítás ellenére jó érzékkel egy pillanatra sem változik eposszá, a film némán fejet hajt a könyörtelen döntései során elesetteknek, de megemlékezik a háttérbe szorított és elhanyagolt családjának áldozatáról is: minden nagy ember mögött tucatnyi néma mártír munkája áll. Természetesen pontosan tudjuk azt is, hogy a látottak egy része nem vagy másképpen történt meg, de a művészi céloknak alárendelt hitelesség ez esetben kevésszer csorbít az összélményen, kivétel talán a film végén látott kínos metrójelenet lehet.

És pontosan ezek a néma „mártírok” jelentik a film egyik gyenge pontját is. Bár a közeli és olykor idegesítően szűk szekundok édes terhet rónak Gary Oldmanre, színésztársai, többek között a dramaturgiai és technikai megoldások miatt, nem képesek vele lépést tartani, és előfordul, hogy szürke bábokká silányulnak. Különösen igaz ez a főbb szereplőnek szánt gépírólány, Elizabeth Layton esetében, akit Lily James formál meg. Igaz, hogy a film a valóságban is mindenkit maga mögé utasító „kedves zsarnok” Churchillről szól, de sem a VI. Györgyöt játszó Ben Mendelshonnak, sem a Churchill nejét alakító Kristin Scott Thomasnak nem áll jól a talajvesztett és színtelen játék.

A miniszterelnök beszéde

Teljesen más a probléma a náci veszélyt impotensen kezelő Neville Chamberlain esetében. Őt és a külügyekért felelős, de miniszterelnöki ambícióra törő Halifaxot már-már gonosznak érezzük, békepártiságukat, ami ez esetben a Hitlernek való behódolást jelenti, a készítők egyenesen a tengelyhatalmakkal való kollaborációnak láttatják. Egyes utalásokkal és közös jelentekkel próbálják ugyan alátámasztani a két fontos karakter számunkra nehezen védhető álláspontját, de a zárt ajtók mögötti és folyosói konspirációkról akár hihetnénk azt is, hogy az ő rosszindulatú sajátjuk, Churchill pedig a ravaszság bajnokaként jár túl az eszükön. Ennek ellenére Ronald Pickup és Stephen Dillane még mindig a legélőbb és legkiemelkedőbb mellékszereplők, akikkel a film megtiszteli a nézőt.

Hiába marad adós a mozi Churchill ellenfeleinek igazságos bemutatásával, magával ragadóan, még a magyar közönség számára is lelkesítően láttatja beszédeit és a politikus hihetetlen energiáit. A „nem egyezkedünk a tigrissel, amikor a szájában van a fejünk” és az ehhez hasonló, idézhető kiszólások tényleg ütnek, a citált vicc élét pedig tompítja, ha a jelen nemzetközi politika gazdag diktátorfelhozatalára gondolunk.

A legsötétebb óra erénye, hogy pontról pontra tanúi lehetünk annak, ahogy Churchill beszédekkel, akarattal, humorral, életkedvvel és szerencsével fordítja meg a britek halódó háborús gépezetét, úgy, hogy közben egy kiskanállal sem csorbítja a demokráciát, és nem rázza le a körülményekre hivatkozva az elviselhetetlenül súlyos felelősséget, amit a miniszterelnöki széke jelent. Ez az a stáció, aminek remekül állít szobrot a hibákkal is küzdő film.

„Harcolunk a partokon, harcolunk a leszállópályákon…”

Bár az utazás a legsötétebb óráról szól, a képi és zenei atmoszféra csak ritkán meggyőző, a képvilág önálló művészeti alkotásként sokszor semmitmondó és fantáziátlan; kár volt mindent Gary Oldman teremtő erejére bízni.

A pusztán komorra vagy néha éppen könnyedre festett jelentekre jut pár emlékezetes és hátborzongató filmkocka is: a rádióbunker vörös fényében látjuk a sápadt és félelemmel küszködő Churchillt, akivel a szerkezet fémkattanása tudatja, hogy már sorsdöntő élő adásban van; a normandiai bomba szabta táj fölött átsuhanó légi felvétel pedig észrevétlenül lassan változik át egy poros halott arcává, égő szembogárral.

Fotó: Empire

Bár a film végső soron méltó Churchillhez, a választási vereségéről és további sorsáról szóló filmvégi szöveges kommentárral sikerült elrontani a film tetőpontját és az államférfi győzedelmes pillanatát. A suta és felesleges utójáték pont azt a jelenetet fakítja ki, amihez hasonlókban az egész film remekel: Churchill humoros és ellentmondást nem tűrő, de olykor kétes személyének megdicsőülését, amelyben önfeledten elmerülhetünk a moziszékbe süllyedve, titkon örülve, hogy nem nekünk kellett meghozni Churchill döntéseit.

Borítókép: Corn & Soda