Egy film, ami elvette a lelkem – Antikrisztus kritika

Nagypál Levente 2017. nov. 22. 0 0

Lars von Trier munkásságának ismerete nálam kimerült annyiban, hogy hallottam a Melankólia című filmjéről. Amikor olvastam az anyám! című film értékeléseit a botrányfilmeknél megemlítették az író-rendezőt főleg a kritika címében szereplő alkotását, az Antikrisztus. Kicsit utána olvastam, persze, kerülve a spoilereket, sok eltérő nézői véleményt olvastam, melyből egy dolog tisztán lejön: a film nagyon-nagyon durva. Több sem kellett, sohasem néztem hasonlót, így neki is láttam. Jelenleg magam sem tudom, mit érzek a film után, de hogy a lelkem romokban az egyszer biztos.

Ez egy művészfilm, ezt előre le kell szögezni. Ez sok dologban megnyilvánul, kezdve azzal, hogy a film nem a cselekményre összpontosít rá. A történet, amelyre rá lett fűzve a képi világ, a hangulat és az ezeket támogató szimbólumrendszerek, egészen egyszerű. Egy családot ismerhetünk meg melynek tagjai She (a nő – Charlotte Gainsbourg), He (a férfi- Williem Dafoe) és a kisbabájuk Nic. A sztori röviden annyiból áll, hogy a nő és a férfi heves szeretkezés közben nem veszik észre, hogy gyermekük kimászik a babaágyából és a nyitott ablakhoz megy, ahonnan kizuhan és életét veszti. A férj pszichológus létére kezelésbe veszi feleségét, igyekszik segíteni neki túllendülni a veszteségeken, ezért elutaznak egy erdőbe, melyet stílusosan Édennek hívnak. Egy gyermek elvesztése jelentheti a legnagyobb gyászt egy szülő számára, ezzel nem is vitatkoznék, habár nagyon messze vagyok még az apaságtól. Hasonló borzalmas tragédiát dolgozott fel a Viskó című regény, mely máig az egyik kedvenc olvasmányom. Úgy érzem ez a film teljesen fordítottja az ott leírt történetnek. Az egy kedves, döbbenetes és megnyugtató ábrázolása annak, hogyan legyünk túl a mindent elsöprő gyászon, hogyan folytassuk tovább életünket a tragédia árnyékában. Jelen filmünk szembe megy eme harmonikus történetvezetéssel, és bemutatja, hogyan torzítja el az emberi jellemet a gyász, milyen pszichés problémákkal küzdenek meg és hogyan ártanak az embertársuknak elkeseredésükben.

Kép forrása: www.marthagarzon.com

 

A film fejezetekre van osztva, melyeknek címe is van, amely értelemszerűen az adott érzést és állapotváltozást hivatott előre vetíteni. Ezek név szerint a Gyász (első fejezet), a Fájdalom (második fejezet) és a Kétségbeesés (harmadik fejezet). A fejezeteket keretszerűen körbefogja a Prológus, melyben a tragédiát ismerhetjük meg, majd az Epilógus, ahol egy bibliai jelenetet láthatunk abszurd ábrázolásban. A filmen végigvonul a három fő motívum, mindenhol egy-egy darabkáját megcsodálhatjuk, például a prológusban három koldus asztali szobrain. A filmben rengeteg a szex, ez az alfája és omegája, sok dolog forog körülötte. Egyfajta refrénként ismétlődik, a film lezárásához közeledve egyre groteszkebb formában.

A mű döbbenetes. Ennyire naturalista és kiborító ábrázolásmódot utoljára valamelyik elcseszett Fűrész filmben láttam. Csak hogy néhány példát hozzak: egy róka, aki a saját húsából lakmározik, egy őz, amelynek farából halott kicsinye feje kandikál ki, a nő aki a egy ollóval megcsonkítja saját nemi szervét. Olyan képkockákat láthatunk a filmben, melyről egy épeszű ember azt gondolta, hogy soha nem fog ilyet látni. Nem gondolom magam gyenge gyomorúnak, rengeteg gore filmet kellett végig szenvednem az évek során, de ez engem is kiborított. A filmet máshogy is lehetett volna mélyen nyomasztónak ábrázolni, érezni a képsorokon a tömény polgárpukkasztási szándékot. Persze, ez nem jelenti azt, hogy erőltetettnek hatna, sőt ha nem égetnek meg máglyán a kedves olvasók, azt is mondanám, hogy kifejezetten illik a filmhez, a kiborító és nyomasztó jelenetek teljesen összhangban vannak egymással. Érdemes megemlíteni a film üzenetét is. Maga a képi világ is sugallta, hogy társadalmat, a nézőközönséget ez a film mindenképp meg fogja osztani, mégpedig a másik legnagyobb faktor ebben a nemek közötti ellentét, melyből a építkezik a mű. A feministák minden sérelmét megkapjuk, kezdve a boszorkányüldözésektől egészen a családban elfoglalt szerep nehezményezéséig („Soha nem érdekeltelek mostanáig, hogy a páciensed lettem!”). Emellett a film végi egyik lehetséges befejezés (eléggé nyitott lezárást kapott, többféle interpretációt lehetne készíteni, illetve elméleteket gyártani) azt sugallja, hogy a nők ezt megérdemlik. Engedjék meg, hogy ezt kifejtsem, melyhez elengedhetetlen egy-egy fontos szösszenetet kiemelnem a film történetéből, tehát SPOILER veszély! Ahogyan a nő bánik férjével felháborító. Megkínozza, bántja és kísérletet tesz megölésére. Emellett a film többször hangoztatja, hogy a természet a sátáné, és nem csak a madarak és fák és állatok, hanem az emberi természet is. Egy beszélgetés alkalmával említésre kerül: „Ha az ember természete gonosz, akkor ez a megállapítás nyilván vonatkozik a nőkre is. Minden nőnemű lény természetére. Tehát nem a nők uralják a saját testüket, hanem a természet.” Így kell botrányfilmet készíteni!

A következő nagy pont pedig ez: több tud-e lenni egy egyszerű botrányfilmnél? Azt kell mondanom: igen! Egy határozott identitással rendelkező, gondolkodásra késztető, ízig-vérig naturalista művészfilmről beszélünk. Egy ilyen képi világot, így elmesélni és egy üzenetet – legyen bármennyire is elítélendő – így közvetíteni egyszerűen döbbenetes.

Külön kiemelném az operatőri munkát, szerintem simán nyerhetett volna díjat. A fan footage filmeket idéző kamerarángások, a hosszú és kimért vágás nélküli jelenetek, mind-mind remek felvételek lettek. Emellett a film olyan zenével rendelkezik, amelynél jobbat keresve sem találtak volna. Főleg a prológus és epilógus zenéje ütött hatalmasat. A film hangzásvilága végig igyekszik a feszültség keltésre és annak megtartására, főleg ha érkezik az éppen ügyeletes botránkoztató jelenet.

A film nézése közben erős „ez egy anti-biblia” érzésem volt. Az Éden abszurd szerepe, a kimondatlan Antikrisztus személye (házi feladat: Ki az Antikrisztus a filmben?), a kifigurázott teremtés mind ezt az érzetet keltik.

Kép forrása: www.marthagarzon.com

Így a mű megnézése után nagyon vegyes érzéseim vannak: egyrészt zseniálisnak másrészt egy kiborító, abszurd szörnyetegnek érzem. Nyugodt szívvel senkinek nem ajánlanám, eléggé befolyása alá tudja hajtani a nézőt.

Tags: Antikrisztus, Lars von Trier Categories: FILM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts