Reformáció – visszatérés Jézus tanításaihoz (A kereszténység gyökerei)

Palotai-Kóbor Zalán 2017. okt. 29. 0 1

Lassan 500 éve, hogy Martin Luther kifüggesztette 95 tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára, megindítva ezzel a nyugati keresztény egyház azóta eltelt történetének legnagyobb méretű átalakulását.

Isten kezében Luther az ász – Martin Luther

A reformáció példátlan politikai és vallási következményekkel járt, eleinte Európában, majd – főleg a katolikus megújulás megjelenésével – az egész világon. Luther személye felfoghatatlan mértékben változtatta meg a világtörténelem menetét mind közvetlen, mind közvetett módon, pedig eredeti szándéka mindössze egy békés, a katolikus egyház berkein belül lezajló reformok véghezvitele volt.

Célja a tézisek megírásakor egyszerű volt és önérdekektől mentes – rávilágítani valamennyi hívő, mindenekelőtt egyházi méltóság figyelmét a keresztény egyházat érintő korrupcióra. A romlottság egyik legfőbb és legegyértelműbb megnyilvánulásának tartotta a búcsúcédulákat, melyek bizonyos díj megfizetése ellenében bűnbocsánattal – gyakran a purgatórium teljes elkerülésével  – szolgáltak a hívőknek. Az ilyen módon, pénzzel megváltott mennybejutás esetenként még a halott hozzátartozók számára is megvásárolható volt.

A korabeli egyházi állapotokra jellemző, hogy a búcsúcédulák árusításából befolyó óriási bevételek döntő részét az akkori X. Leó pápa a Szent Péter-bazilika építésének finanszírozására fordította, Albert mainzi érsek pedig saját adósságainak törlesztésére használta fel. A búcsúcédulák népszerűsítéséért kampányoló Johannes Tetzel – egyben Luther nagy kritikusa – többek között a már említett Albert törlesztőinek pénztárosa is volt.

Luther az erőszakos népmozgalmakat elvetette, önmaga sosem törekedett kifejezetten egyházi vezetőszerep elnyerésére, egyházszervező törekvései és képességei meglehetősen hiányosak voltak – ez a feladat nagyrészt tanítványaira maradt.

A reformációval párhuzamosan zajlott a német parasztháború

Téziseiben – melyeket levél formájában is szétküldött prominens német egyházi személyeknek, majd nyomda útján a közemberekhez is eljutott – és az azt követő számos művében kinyilatkoztatott megfigyelései és javaslatai vezettek a nyugati kereszténység hitszakadásához; szétválás katolikus, illetve protestáns felekezetekre.

Az egyházi teológiától eltérő, a korban szélsőségesnek számító, a keresztény dogmától alapvető pontokban különböző hittételeket fogalmazott meg. Míg a pápa és az egyházi vezetők mindenekelőtt az engedelmességet hangsúlyozták, addig Luther a megváltás fontosságáról beszélt – hittételeinek lényegét a solák fogalmazzák meg.

Sola fide, sola gratia, sola scriptura

Egyedül a hit által és egyedül kegyelemből lehet üdvözölni, és kizárólag a Szentírás szolgálhat forrásul és adhat útmutatást az igazi keresztény élet vezetéséhez. Luther ezzel effektíven elvetette az egyház hagyományos értelemben vett közvetítői szerepét. Ezt továbbgondolva, 1520-ban egészen addig merészkedik, hogy – miután a pápa egy bullában kiátkozza – az egyházi hatalom teljes eltörlését veti fel, hiszen az hamisságra épül.

Luther elégeti a kiközösítéséről szóló pápai bullát – később a pápát magával az Antikrisztussal azonosítja

Luther reformjainak fő célja benne rejlik felekezetének magyar nevében is – evangélium, azaz örömhír, visszatérés a Bibliához és ezáltal a gyökerekhez. A reformációt, és az akkoriban kibontakozó több évszázados vallási és politikai káoszt tekintve félévezred távlatából érdemes megvizsgálni a ma is releváns kérdést; milyen körülmények között alakult ki a kereszténység? Mit jelent ténylegesen kereszténynek lenni? Mit tekinthetünk a kereszténység gyökereinek? Áthidalhatóak-e a felekezeti nézetkülönbségek, egyáltalán számítanak-e, ha csak az alaptanításokat nézzük?

Isten királysága

Jézus születésekor az ókori Izrael zsidó lakosai már évszázadokon keresztül éltek más népek – akkoriban éppen a rómaiak – elnyomásai alatt. Az Ígéret Földje régóta nem volt zsidó kézen, és általánossá vált a felfogás, hogy ez Isten büntetése a mózesi törvények folyamatos megszegése és az Istennel szembeni engedetlenség miatt.

Az Ószövetség megszűntnek tűnt.

A próféták egy része a Végítélet napjáról, másik részük a Messiás (a szó jelentése felkent, az egykori zsidó királyokat hívták így; a zsidó királyokat egyben Isten fiának tartották) eljöveteléről, az emberiség megváltásáról és a halottak feltámadásáról hirdetett. A kritikus helyzetben sokan várták Isten országának eljövetelét és Izrael nagyságának helyreállítását – a kettő gyakran összefonódott egymással.

Jézus a többi prófétához hasonlóan Messiásként hivatkozott magára, és hagyta, hogy a jeruzsálemi tömeg felkenje őt és megváltónak kiáltsa ki. Saját magát Isten fiának tartotta, tanításainak pedig visszatérő elemét képezte Isten országának eljövetele – az utóbbit a legkevésbé sem politikai értelemben használta.

Jézus bevonul Jeruzsálembe

Személyes küldetésének a megváltás, az isteni kegy és megbocsátás hirdetését tekintette. Tanításai szerint Isten királysága nem más, mint együttérzést mutatni a szegények és gyengék felé, megbocsátani az ellenünk vétkezőknek (nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer), és szeretni felebarátainkat, vagyis embert látni emberben. A feltételek szükségtelenségéről és a megértésről szól.

Isten királysága elsősorban nem Isten és ember, hanem ember és ember kapcsolatáról szól, az átfogó jézusi szeretetről. Míg az elsőben eleve alárendeltségről beszélhetünk csak, az utóbbiban – ideálisan – megtalálható a kiegyensúlyozottság és az egymásra való építés.

Jézus határozottan elutasította bármilyen politikai szerep magára vállalását, de beszédei és tanításai egyre több és több embert szólítottak meg, így mindez elkerülhetetlenné vált. Személye túlságosan veszélyessé vált, mögötte valóságos tömegek egyesültek. Újszerű tanításait a korabeli rabbik példátlannak és szélsőségesnek ítélték meg. Jézusra a szeretet erejének hirdetése miatt mártírhalál várt – politikai és vallási okokból egyaránt.

Jézus Pilátus előtt

A mózesi alapgondolatot, miszerint minden zsidó egyenlő, kiterjesztette az egész emberiségre, és követendő példának állította be. Közvetlenebbé és egyszerűbbé tette a hit megélését valamennyiüknek, reményt adva az embereknek. Megszületett az újszövetség.

Pusztán a vallás szab gátat annak, hogy a szegények tömegével mészárolják le a gazdagokat – Napoleon

Az első keresztényeknek a Jézus tanításait követő és a judaizmustól – azaz a zsidó vallástól – elszakadó zsidókat nevezték. Jézus maga, hasonlóan sok más jelentős tanítóhoz, nem jegyezte fel tanításait, pusztán szóban, az ige útján terjesztette tanait. Ezekről és Jézus életéről az utókor csak a tanítványai által lejegyzett evangéliumok és levelek nyomán értesülhet.

A közhiedelemmel ellentétben a korai keresztény vallás nem volt kitéve folyamatos állami üldöztetésnek a Római Birodalom területén, helyi szinten viszont gyakran váltak mártírokká a pogányok kezei által Jézus hívei.

380-ban Theodosius császár a kereszténységet (többek között konszolidációs okokból) a Római Birodalom államvallásává nyilvánította. A kereszténység a hatodik századra a nyugati világ meghatározó vallásává nőtte ki magát, és vele együtt a keresztény egyház is fokozatos térhódítással tört előre. A Nyugat-római Birodalom bukását követően (476) a keresztény egyház képezte a legjelentősebb kapcsot a letelepedő népek és a letűnt ókori civilizáció között.

Ahogyan egy vallás követőit emberek alkotják, úgy egy vallást – és ezáltal követőit – is fel lehet használni eszközként. A nyugati egyház az idő előrehaladtával egyre nagyobb hatalomra tett szert, a keresztény hitet (ki)használva kárhoztatta az emberiséget évszázadokon át tartó szellemi sötétségre, már-már ironikusan a köztudatlanságot szolgáltatva eszmei támaszként a feudalizmusnak.

Az ora et labora – imádkozzál és dolgozzál elve egyszerű, egyértelmű és szigorú volt, a királyok és földesurak hatalma megkérdőjelezhetetlen és isteni eredetű, a vasárnapi, latin nyelven lezajló misék pedig kész felüdülésnek számítottak az átlagos jobbágy teljesen monoton életében. A túlvilági élet bőségeiben való fürdőzés kecsegtetően hangzott, az emberekben élő általános reményérzetre épített, mindössze a földi léten át tartó feltétlen engedelmességet követelt meg az emberektől az egyház, a földesurak és Isten felé.

A középkor beálltával az életszínvonal századokat esett vissza, a társadalom valamennyi rétegét az alapvető tudatlanság jellemezte – gyakran még maguk az uralkodók is analfabéták voltak –, a maroknyi elérhető tudás döntőrészt – ami a nyugati világot illette – az egyházi elit kezében volt.

A sötét középkorban indított keresztes hadjáratok szintén jó példái a hívek eszközként való felhasználásának – a nyugati egyház által megszervezett, Krisztus nevében történt fosztogató háborúk egyebek mellett jó módot kínáltak a pápák politikai hatalmának megerősítésére is.

Számos keresztes hadjáratot indítottak a Szentföld meghódítása érdekében. Az egyik azonban a szintén keresztény kézen lévő Konstantinápoly teljes kifosztásával végződött

A reneszánsz megjelenésével megújult az érdeklődés az ókori tanok és tudományok iránt, a humanizmus és individualizmus eszméi beszivárogtak a mindennapi életbe és rávilágítottak a földi lét fontosságára. Az élet fókuszpontja fokozatosan vándorolt el Istenről az emberre, mindenekelőtt az egyénre, előkészítve ezzel a táptalajt egy lehetséges reformációnak.

A reformáció kaotikus évszázadai tették lehetővé az egyház tekintélyének és hatalmának addig soha nem látott csökkenését. A hitszakadás azonban csak egy újabb egyházszakadást eredményezett, nem sikerült a nyugati kereszténység teljes reformációja.

A 17-18. században kibontakozó felvilágosodás eszmerendszerével megjelentek többek között az addig elképzelhetetlennek tartott ateista és egyházellenes gondolatrendszerek. A felvilágosodás legfőbb céljának azt tűzte ki, amit a nyugati egyháznak a középkorban feltett szándéka volt megakadályozni; a tudás terjesztése, az emberiség szellemi felemelése egy szebb, és jobb világ reményében. – Létrejött a modern, polgári gondolkodás.

A felvilágosodás eszménye áthatotta valamennyi újkori eseményt

Isten halott, és mi öltük meg – Nietzsche

A kereszténység a huszonegyedik századra részben “divattá” alakult át a nyugati világban. A jézusi tanítások lényege megszűnik létezni a templomkapun való kilépéssel, a vallás és a hit közötti választóvonal eltűnni látszik.

A jézusi tanítások nyomai aligha fellelhetők a mindennapokban, végképp nem szolgálnak útmutatásként mindennapi életünkben – holott országunk lakosainak többsége hívő kereszténynek vallja magát.

A jézusi tanítások számunkra előnyös részét hangsúlyozzuk ki és hirdetjük, míg az általunk betartatlan tanítások folytonos feledésbe vesznek – egyszerűbb a bűnbánás utólag, mintsem el sem követni a bűnt eleve.

Kereszténynek lenni nem a templomban folytatott kollektív ájtatoskodást jelenti, hanem egy olyan életszemléletet és életmódot, ami hozzájárul az egyén lelki egészségének és harmonikus életének megteremtéséhez a jézusi tanítások betartásával történő folyamatos erkölcsi fejlődés segítségével.

A feszület hordásának súlya kell, hogy legyen, különben az egész nem több, mint puszta álszentség, ami az egyik legsúlyosabb bűn volt Jézus szemében.

Az érvelés, miszerint ez puszta általánosítás, ésszerűen hangozhat; azonban gondoljunk bele, hol is tartanánk, ha a hívők döntő többsége ténylegesen ragaszkodna az alaptanítások betartásához életük valamennyi részében?

Mindehhez órási erőfeszítésekre és kitartásra van szükség, de aki ténylegesen kereszténynek vallja magát, nem kevesebbet vállal magára, minthogy ember legyen mindig, minden körülményben.

Jézus körülbelül kétezer éve egy alapvetően utopisztikus társadalmat képzelt el, és ennek megteremtésének feltételeit hirdette Isten országának képében.

Ahogyan az az utópiákra jellemző, megvalósulásuk szinte minden esetben lehetetlen, de a puszta elképzelésük, feltételeik alapos átgondolása olyan változások beindítására lehetne képes, ami hozzásegítene egy jobb társadalom létrejöttéhez.

Tags: 500, Luther, reformáció Categories: MINDENNAPOK
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts