“Mint befagyott tenger, olyan a sík határ” – Tél az irodalomban

Szőnye Alexandra 2017. dec. 6. 0 0

Az irodalmi toposzok közül talán a legismertebbek az évszakokhoz kötődő metaforák. Az őszt követően a tél megjelenését is megvizsgáljuk az irodalomtörténetben.

Míg az ősz az elmúlás és halál közeledtére lehet jelkép, úgy az azt követő évszak, a tél már konkrétan a halált, illetve az öregedést is szimbolizálhatja. A hideg, a szinte teljesen kihalt természet sok irodalmárt megihletett, legyen szó regényekről vagy versekről. Télen az éjszaka és a nappal egyensúlya egyértelműen a sötétség oldalára billen, ezzel okozva alapvetően melankolikusabb hangulatot az emberek számára. Azonban a tél a teljes újrakezdést is szimbolizálhatja, hiszen a The Dark Knight óta tudjuk, hajnal előtt van a legnagyobb sötétség. A természet azzal, hogy megdermed és sok része elpusztul, új táptalajt ad a közelgő tavasz számára, újjáéled.

A világirodalomban számos példát találhatunk a télre és hatásaira. William Shakespeare szonettjei közül a 97.-ben fogalmazódik meg a toposz.


 William Shakespeare – XCVII. Szonett

De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt e szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:

e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örűl a nyárban
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;

   vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
   sápad, telet sejt és borzongva bólong.

Szabó Lőrinc fordítása

Charles Dickens klasszikus műve, a Karácsonyi ének mellett a Szép reményekből is kiragadható idézet a tél és a nyár elvont ellentétéről. Szintén az angol irodalomból példák William Wordsworth balladái, amelyekben a hó kegyetlen és halálos, a magányos Lucy Gray történetére gondolva. Az ír James Joyce The Dead című alkotásában egy családi dráma vázolódik fel a tél dermesztő hangulatában. Más tájakra tekintve Dosztojevszkij zord regényeiben, például A félkegyelműben tragikus változások sorát hozza a herceg érkezése télen a családba.

Julius von Klever – Téli táj


William Wordsworth – Ballada Lucy Grayről (Hungarian)

Hallottam róla már sokat;
úgy hívták: Lucy Gray.
S láttam egyszer a fák alatt,
amint eltűnt az éj.

Nem kellett néki társ, barát,
kinn élt a láposon,
így nőtt az édes-szép virág,
ilyen magányosan.

Fürkészd a hajnali mezőt:
friss még a nyúl nyoma,
surran a játszi őz – de őt
nem láthatod soha.

„Vihar, vihar lesz éjszaka,
siess a dombon át,
gyerek, lámpással hozd haza
a városból anyád.”

„Megyek örömmel, jóapám,
hisz délután van még,
az óra kettőt üt csupán,
és holdas lesz az ég.”

És apja nem felel neki,
rőzsét tör szótlanul,
inog a lámpás – megy Lucy,
s a fény a hóra hull.

Mint könnyüléptü őzike,
a dombon úgy szökell,
porzik nyomán a hópihe,
füstként repülve fel.

Vihar támadt nagyon korán;
a kislány bandukolt.
És domb fehérlett domb után,
s a város messze volt…

A boldogtalan pár rohan,
de Lucy nincs sehol.
Kiáltoznak a dombokon,
de ő nem válaszol.

Kutatják késő hajnalig,
s ím, látszik már a láp,
amott a ház, s a kis fahíd
pár lépéssel odább.

Búcsút zokognak a szülők:
„Fogunk még látni – Ott !”
S most meglátnak a hóban ők
két csöppnyi lábnyomot.

Követték Lucy lábnyomát
lejtőkön, völgyeken,
a tüskés, tört sövényen át
s a kőfal mentiben,

s egy tág mezőre értek el,
a lábnyom arra vitt,
mentek, egyet sem vétve el,
s előttük állt a híd;

s tovább vezet, tovább kisér
a parti friss havon –
s a deszkapalló véginél
csak megszakadt a nyom!

Mesélik róla még sokat,
hogy él, s ha tűn az éj:
kinn jár a csöndes fák alatt
az édes Lucy Gray.

Hátra se néz, s mig hómezőn
és lankán kóborog:
magányos dal száll könnyezőn
s a szélben fellobog.


A magyar irodalomból öt verset emelnék ki, amelyek a tél metaforáját mutatják. József Attila maga is melankolikus személyiség volt, így nem meglepő, hogy vágyakozó mondanivalója kisüt a Tél című verséből.

Zsomaghy Art


József Attila – Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!


Petőfi Sándor sokat foglalkozott általa oly nagyon szeretett tájaival, ahogy azt már az ősz témájában is láthattuk; A puszta, télen című versében gyönyörű képekkel találkozhatunk.

gutenberg.org


Petőfi Sándor – A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.


Pilinszky János Téli ég alatt című verse a legkomorabb az eddig említettek közül, valamint vallási szimbolikát kever az amúgy is fojtogató képek közé.

 

Pilinszky János: Téli ég alatt

Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.

A karácsony alapvetően vidám, fényes napokat hivatott hozni a tél monoton szomorúságába, ez sokszor még szomorúbb eseteket is szülhet, azonban karácsonyi versekből bőven el vagyunk látva nemzetünk irodalmában. Ezek lehetnek teljesen az alkalomra írt alkotások; vagy például Márai Sándor Mennyből az angyal című verse szimplán a címével ad egyfajta pluszt a költemény értelmezéséhez, hiszen korántsem arról szól, amiről elsőre tűnik.


Márai Sándor – Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE 
Az üszkös, fagyos Budapestre. 
Oda, ahol az orosz tankok 
Között hallgatnak a harangok. 
Ahol nem csillog a karácsony. 
Nincsen aranydió a fákon, 
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. 
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. 
Szólj hangosan az éjszakából: 
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad, 
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. 
Ne beszélj nekik a világról, 
Ahol most gyertyafény világol, 
Meleg házakban terül asztal, 
A pap ékes szóval vigasztal, 
Selyempapír zizeg, ajándék, 
Bölcs szó fontolgat, okos szándék. 
Csillagszóró villog a fákról: 
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája: 
Egy szegény nép karácsonyfája 
A Csendes Éjben égni kezdett – 
És sokan vetnek most keresztet. 
Földrészek népe nézi, nézi, 
Egyik érti, másik nem érti. 
Fejük csóválják, sok ez, soknak. 
Imádkoznak vagy iszonyodnak, 
Mert más lóg a fán, nem cukorkák: 
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte: 
A Katona, ki szíven döfte, 
A Farizeus, ki eladta, 
Aki háromszor megtagadta. 
Vele mártott kezet a tálba, 
Harminc ezüstpénzért kínálta 
S amíg gyalázta, verte, szidta: 
Testét ette és vérét itta – 
Most áll és bámul a sok ember, 
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol, 
Néz, mint Krisztus a keresztfáról. 
Különös ez a karácsonyfa, 
Ördög hozta, vagy Angyal hozta – 
Kik köntösére kockát vetnek, 
Nem tudják, mit is cselekesznek, 
Csak orrontják, nyínak, gyanítják 
Ennek az éjszakának a titkát, 
Mert ez nagyon furcsa karácsony: 
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról, 
Papok papolnak bátorságról. 
Az államférfi parentálja, 
Megáldja a szentséges pápa. 
És minden rendű népek, rendek 
Kérdik, hogy ez mivégre kellett. 
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? 
Mért nem várta csendben a végét? 
Miért, hogy meghasadt az égbolt, 
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember, 
Mi áradt itt meg, mint a tenger? 
Miért remegtek világrendek? 
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. 
De most sokan kérdik: mi történt? 
Ki tett itt csontból, húsból törvényt? 
És kérdik, egyre többen kérdik, 
Hebegve, mert végképp nem értik – 
Ők, akik örökségbe kapták –: 
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből, 
Mindig új élet lesz a vérből. 
Találkoztak ők már néhányszor 
– A költő, a szamár, s a pásztor – 
Az alomban, a jászol mellett, 
Ha az Élet elevent ellett, 
A Csodát most is ők vigyázzák, 
Leheletükkel állnak strázsát, 
Mert Csillag ég, hasad a hajnal, 
Mondd meg nekik, – 
                            mennyből az angyal


A karácsony által már említett vidám pillanatok gyermekversekben is megjelennek:

Weöres Sándor: Tél

Hó a mező takarója,
hűvös a nap, fogy a láng.

    Délen a fecske, gólya
    gondol-e ránk?

Nincs dal az ég hidegében,
károg a varjusereg.

    Mégis a szán fut a jégen,
    gyerekek!

 

A lírát félretéve Gárdonyi Géza Erdei történet című novellája gyönyörű és rettentően szomorú példa az epika műneméből. Két kisgyermek gyújtósnak valóért megy az erdőbe, ahol egymásba szeretnek majd reggelre megfagynak a hidegben. Itt a tél és a hó mellett az erdő és a szarvas szimbolikája jelenik meg hangsúlyosan.

,,(…)A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz simultan, fejöket összehajtottan.
A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas.
Sokágú koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és legelgetett.
Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét.
Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér zuzmarával.
A szarvas rájok bámult.
Aztán nyugodtan legelt tovább.”

(Gárdonyi Géza: Erdei történet, részlet)

 

Ha kapásból belegondolunk a tél megjelenésére az irodalomban, nem kell feltétlenül a ,,szép” részénél leragadni, a szórakoztató irodalomban ugyanúgy találhatunk kifejezetten mély szimbolikát a télre, azon beül pedig a hóra. Napjaink egyik legnépszerűbb sorozata, mely George R.R. Martin A tűz és jég dala franchise-jára épül az évszakok évekig sőt, évtizedekig is tarthatnak; az északabbra, általában mindig hóban élő népeket pedig rigolyásabbnak és zordabbnak vázolja regényeiben a déli embereknél, a ,,közeleg a tél” mondat szállóigévé vált meme-es és popkult körökben. Egy másik fantasy regénysorozat szintén felhozható példának, C.S. Lewis Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című alkotása, amiből a Narnia-filmek születtek meg. A fehér boszorkány eljövetelével a tavasz megszűnik a fiktív világban és a hosszú tél jelenléte mély reménytelenséget okoz az élőlények körében.

Tags: európai irodalom, irodalom, magyar irodalom, tél, téli versek, versek Categories: IRODALOM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts