Már 135 éve, hogy itt hagyott minket a mester – Arany János halálának évfordulója

Viski Ádám 2017. okt. 22. 0 0

1882. október 22. A nap, ami örökre beivódott minden irodalomszerető ember emlékezetébe. A nap, ami az egyik legfájdalmasabb hírt hozta. A nap, amikor mindannyian elvesztettük közös nagyapánkat. A nap, amikor Arany János itt hagyott mindannyiunkat.

Kétség sem fér ahhoz, hogy a Nagyszalontán született bajszos-költőnk volt a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, sokak olyan jelzőkkel illetik mint „a magyar nyelv legnagyobb mestere”, „az introvertált zseniköltő” vagy „a magyar balladaírás Shakespeare-je”. Láthatóan megnevezései magáért beszélnek. De ki is volt ő valójában?

forrás: Gondoltad volna?

Bár kicsi ország vagyunk, mégis az elmúlt évszázadok alatt igazán sok, különböző egyéniség gyűlt össze az irodalmi színpalettán, köztük igazán jelentős gondolatformáló művészek és kevésbé sikeres rendszerkiszolgáló költőcsemeték. Arany azonban felülemelkedik mindenféle kategorizáláson, hiszen nem lehet azt mondani, hogy Arany ilyen vagy olyan volt. Arany maga a minta, évszázadok példaképe, a lélektan mestere, az irodalmi műfajok koronázatlan királya. Tanár, diák, ember, művész, tudós egymagában.

Így óriási hiba azt kijelenteni, hogy Arany Jánost azért kell ismernünk, mert 19. század legjelentősebb költője, a magyar irodalmi kánon méltán elismert tagja… Az ilyen és ehhez hasonló középiskola által belénknevelt baromságok nem mutatják meg igazán azt, ki volt az a János nevű ember, aki egy átlagos március napon látott napvilágot 1817-ben egy Bihar megyei Nagyszalontának nevezett településen.

A kis János kései gyerekként született, ezért szülei, Arany György és Megyeri Sára mindent meg is tettek, hogy megóvják kisfiúkat. Írni-olvasni tanították, gondoskodtak róla, és meleg családi szeretetben nevelték fiúkat. Az olvasni vágyás és az olvasás szerette a kis Arany Jancsikán már egészen hamar meglátszott, a régi magyar nyelv teljesen bűvkörébe zárta a fiatal fiút.

Arany életútját és irodalmi munkáját korszakolni az egyik legnemesebb feladat, hiszen egy gyönyörű példáját láthatjuk az egyéni fejlődés útvonalának. Szalontai- nagykőrösi- pesti évek alatt igazán egyedi, individuális személyiséggé fejlődött. Kialakította a saját lírai énjét, megteremtette epikus narratíváját és megmutatta a nagyvilágnak, hogy az irodalom való és létező tudomány.

Arany János egy szorgalmas csoda. Évek és évtizedek kemény munkája, kielégíthetetlen alkotási vágya, tudatos szerepvállalása juttatta el őt a sajátos parnasszusi csúcsára. Úgy kellett ő már a magyar irodalomnak, mint egy falat kenyér. Azonban túllép a „magyar irodalom egyik legsikeresebb művésze vagyok” címen. Igazán hű, példaértékű ember volt, egy hétköznapi családapa és az MTI nagy sikerű vezéralakja. Ezért nem csak úgy kell őt ismernünk, mint a Toldi költőjét, hanem mint a 19. század példaértékű embertípusát.

Igen, az kétségtelen, hogy Arany az Arany, nagy mestere a mi kis nemigazán könnyű nyelvünknek, jelentős irodalmi alkotó, aki túllépet egy-egy irodalmi műnem korlátozottságán és mindhárom műnemben alkotott igazán korszakalkotó remekműveket, amik azóta is meghatározzák a felfogásunkat és világnézetünket a magyarországi romantika koráról. Ez mind szép és jó! De talán van Aranyban valami ennél is csodálatosabb: nem kell ahhoz óriási irodalomtudósnak lennünk, hogy megértsük magát embert. Hiszen Arany is bár szakmájában a legjobbak legjobbika volt, mégis olyan ember, mint én, te vagy bárki más, az egyetlen különbség köztünk, hogy ő 200 évvel korábban élt. Ami azonban igazán felemeli őt, hogy Arany úgy volt képes beszélni, mint előtte és utána senki más. A hétköznapi ember problémáit fejezte ki nem hétköznapi nyelven. Minden egyes alkotását átitatja a lelkiség, az őszinteség, és az a taníthatatlan hűség, amit az országhoz és az irodalomhoz való hozzáálláshoz tanúsított a mester.

Arany János- Híd-avatás

Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
„Egy fiatal élet-remény.”

A kártya nem „fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… ő vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán –
Indúl a késő éjtszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
„Uj hid! avatni mind! vigan.”

„Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
„Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.

Taps várja. – „Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” –
„Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
„Én a quaternót elszalasztám!”
„Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: „Én most tanúlám
Az elsőt: pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
„Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog!” –
Fogadd be, nyilt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve –
Egy úri nő lomhán kikel:
„Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
„Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napoleont!”
A többi sugdos: „a bolond!…”

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
„Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”

„Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -”
„Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.

„Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó’! -”
„Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -”

Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sürübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.

(1877. augusztus 22.)

Zichy Mihály – Híd-avatás
Forrás: Google

Tags: Arany János, évforduló, irodalom, költő, magyar irodalom Categories: IRODALOM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts