„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak” – Őszi versek a magyar irodalomban

Viski Ádám 2017. okt. 28. 0 1

A természet az ismétlődések mestere, az idő végtelen, meg nem állítható folytonos körforgása. Négy röpke évszak, mely befolyásolja életünket, meghatározza mindennapjainkat, hatással van környezetünkre. Tél-tavasz-nyár-ősz, újra és újra, mint egy soha meg nem álló végtelen körhinta, melynek se eleje se vége, csak forog és forog… A természet a teremtő és a gyilkos egy személyben, és mi mind e gyönyörű teremtő gyilkos kiszolgáltatott hurkában élünk.

A természet tehát maga az emberi élet legelemibb része, metaforikus leírása. Erre az összefüggésre azonban nem csupán mi, a modern kor emberei jöttünk rá. Poétáinkat már egészen régóta foglalkoztatja a természet problematikája. Egyszerűen megihleti, gondolkodásra és írásra ösztönzi a líra szerelmeseit. Van benne valami igazán sejtelmes, valami izgalmas, valami lényegében ősi. Sokan úgy tartják, hogy a természet-metaforika egyidős magával a költészettel. Ez nem csoda, hiszen tulajdonképpen nem más, mint az élet legelemibb és leglényegibb dolgainak a konotatív (másodlagos) jelentéstára. Mondhatni az egész életünk leírható természeti jelenségek által. És ez a bő jelentéstár az, amit a művészeink már az emberi tudat és kultúra kialakulásától kezdve igazán lehengerlően megéreztek és megértettek.

A lírai alkotás erősen ihletigényű. A lírikusok pedig szeretik az élet legmegfoghatóbb és legáltalánosabb szegmenseit, így a természetet is ihletőként felhasználni. Azokat a jelenségeket, amik a művészi színpalettán korszakoktól eltérően újra és újra különböző alkotásokban motívumként megjelennek, és ezáltal kifejtik hatásukat toposzoknak nevezzük. A természet a legősibb és egyben legnagyobb hatású toposza a művészetnek, hiszen az alkotók évszázadok elteltével a változások ellenére is valami hasonlót tapasztalnak meg világ ugyanazon részéből, azaz egyfajta közös kollektív tudat- és érzékrendszerrel rendelkeznek a világunkról.

A természet-metaforika tehát a költészet egyik legkülönlegesebb része, egységes és egyszerre eltérő. Ezt az ambivalenciát azonban nem nehéz feloldani: egységes, mert bámulatos módon ezer év elteltével is egy-egy évszak hasonlóképpen képes megihletni művészeinket, ugyanarra az igazságra vezetik költőinket, azaz van az egészben valami egyetemes kollektivitás. Azonban ezzel egy időben eltérő is, és az eltérés kulcsát az építkezésben rejlik. Minél közelebb érünk a ma költészetéhez, annál szembetűnőbben láthatjuk annak a jelenségnek a példáját, hogy a költészet, hogy épül egymásra, hogyan merít a régiektől és hogyan alakít ki mégis valami impozánsan individuálist.

Ha az évszak toposzok közül ki kellene emelnem a „legtöbbször felhasználtabbat”, akkor az az ősz lenne. Van valami nehezen megragadható, valami leírhatatlanul különleges az őszi hangulatban. Gondolom már mindnyájan megtapasztaltuk, hogy milyen is az a szeptember-október-novemberi életérzés. Az ősz toposza is ehhez hasonló, azaz magában hordoz egyfajta melankóliát, bús elmerengést, lassú és folyamatos elmúlást. A természet leveti nyári köntösét és hirtelen megváltozik. Megunja nyári színeit, kellemes fakó öltözékre vált, felkészül valami hosszabban tartó folyamatra, tehát valamilyen szinten lényegében megszűnik létezni, és átadja magát az újjászületésnek. Ez a fajta elmúlás párhuzamba állítható az emberi élettel, és ez a párhuzam a kettő között az, ami a legjobban képes átfogni és leírni az idősödést, mint emberi élet egyik legfélelmetesebb szakaszát.

Az ősz jelensége időtlen, nem érdekli, hogy te az ókor, a felvilágosodás, a romantika vagy a modernizmus embere vagy. Egyszerűen csak hat, érezteti jelenlétét. Egyfajta elkerülhetetlen jelenség, amely magyar költőinket sem kímélte. De mi ezt egy percig sem róhatjuk fel neki, hiszen a magyar szépirodalom legszebb darabjait is neki köszönhetjük.

Csokonai Vitéz Mihály

A vidám természetű poéta sem hagyta szó nélkül az ősz jelenségét, bár őt inkább ezen késői időszak boros-mámoros hangulata fogta meg. Csokonai Ősz című versében listaszerűen, hónaponként pásztázhatjuk végig szeptember-október-november ihlette időszakot, ahol olyan. jellegzetesen magyar mozzanatok jelennek meg, mint a bor, mámor, szüret és minden egyéb, ami képes elűzni a bús hangulatot.


Csokonai Vitéz Mihály – Az ősz

Már a víg szüretnek örűl minden ember, 
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre, 
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön, 
Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristályja 
Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar 
A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek 
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék, 
A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait, 
Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek, 
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte, 
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.
 
Már hát elérkezett a víg október is, 
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl 
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket, 
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei, 
Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog, 
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak, 
Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit, 
Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat, 
Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával 
Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,
 
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must, 
Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba, 
Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára, 
Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett 
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva 
Venia, a tőkék mellé van plántálva.
 
Itt van már november didergő hónapja, 
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek, 
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza 
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel, 
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése 
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el 
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.


Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel az elégiaírás egyik legkiválóbb mestere. Elégiái közül is kiemelkedik a Közelítő tél című verse, ami az elmúlás, a vidéki magány és az öregedés kifejező nyelvén szól. A niklai remete eredetileg az Ősz nevet szánta versének, de ezt, hogy még kifejezőbb legyen Kazinczy mester hatására megváltoztatta. A vers tökéletes aszklepiádészi strófában íródott és a magyar elégiaköltészet egyik legszebb darabja, mely él a negatív festés eszközével is.


Berzsenyi Dániel – Közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassankén koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!


Petőfi Sándor

Bár Petőfit legtöbbet úgy azonosítják, mint a 48-as forradalom lángoszlopát, azért Sándorunk még sem mindig csak düh és meg nem alkuvás volt, ugyanis nem állt tőle távol a kellemes, merengő hangnem sem. Az Itt van az ősz, itt van újra Petőfi egyik legkedvesebb verse, ahol a természeti elmúlás és költő belső kapcsolatának összefonódásáról olvashatunk a sorok között. Milyen különös, hogy ezt az érzést a vers végén Petőfi összekapcsolja szerelme képével is.


Petőfi Sándor – Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.


Arany János

Arany Jánost is szoros kapcsolatban állt az ősszel olyannyira, hogy egy egész kapcsoskönyvnyi alkotást írt róla. Az Őszikéknek nevezett kiskönyvet ugyanis 1877-ben, élete késői szakaszában kezdte el írni. Az őszikék egy késő ősszel nyíró levéltelen virágfajta, az ősz tipikus növénye. Arany, aki a magyar balladaírás koronázatlan királya, ebben a kötetében írta legszebb balladáit, melyek közül számos egy-egy népi hiedelemre épít. A Tengeri-hántás című kései ballada egy ilyesfajta a hiedelmet kapcsol össze az őszi tengerfosztás időszakával többszörös szólamok és bonyolult szerkesztettség mentén összetett motívumrendszerrel. Tuba Ferkó és Dalos Eszti története így vált a magyar balladaírás legkiválóbb darabjává.


Arany János – Tengeri-hántás

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
– Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

– Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
– Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
– Teli a hold, most buvik fel –
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
– Töri a vadkan az „irtást” –
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
– Soha, mennyi csillag hull ma! –
Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
– Nagy a harmat, esik egyre –
Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
– De suhogjon az a munka! –
Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
– Az a Lombár nagy harangja! –
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
– Kuvikol már, az ebanyja! –
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
– Ne aludj, hé! vele álmodsz –
Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…
– Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -”

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.


Ady Endre

Az ősz motívuma a 20. század költőit se kímélte. Ady Endre párizsi utazásai során tapasztalta meg az ősz hangulatformáló érzését. A nyugatos költőre nagy hatással volt ezen évszak hangulata, melyet a költő érzései a halálfélelemmel azonosítottak.


Ady Endre- Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.


Kosztolányi Dezső

Az impresszionizmus a pillanatnyi benyomásokra, érzésekre épít, így egy őszi táj tökéletes téma lehet számára. Ezt jól érezte Kosztolányi is, aki Őszi reggeli című versében a kellemes őszi életképet és az elmúlást sejtelmes képeit kapcsolja össze. A vers első fele egy életkép leírása: gyümölcsök tálon, melyeken vízcsepp iramlik le, körte, szőlő, egyszóval kellemes őszi hangulat. Azonban a verszárlat már egészen mást mutat. Az integető fák a félelem és a halál hívogató érzetét keltik.


Kosztolányi Dezső – Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.


József Attila

Az ősz toposza nyugatos nemzedékről nemzedékre szállt. József Attilára, aki már a Nyugat című folyóirat második nemzedékéhez tartozott, is ihletőként hatott az ősz. Azonban ő ezt egyénivé és mondhatni „józsefattilássá” tette. Mozdonyok, gyári környezet, munkásság mind-mind fellelhető a költő Ősz című versében.


József Attila – Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.


Pilinszky János

Pilinszky János már a 20. század második felének költője, kiemelkedő irodalmi egyénisége, akire környezete és érzelmei voltak a legnagyobb hatással. Így nem csoda, hogy lehulló falevelek, a csendes őszi esték és az elmúló természet arra késztette költőnket, hogy papírra vesse ezen kései időszak keltette hangulatot, amik Őszi vázlat című alkotásában lelt sorokra. Ősz toposzának valami egészen újszerű és látványos feldolgozását olvashatjuk Pilinszky versében.


Pilinszky János – Őszi vázlat

 hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

A borítókép Lutor Katalin fotója

Tags: irodalom, magyarirodalom, ősz, versek Categories: IRODALOM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts