Harry Potter és a…

Sárközi Balázs 2017. Júl. 9. 0 1

… és címet adni sem könnyű, nem csak a hét már meglévő miatt, hanem mint már a dekonstrukció módszertanával élő elemzések rávilágítottak,[1] az és után következő bármely lexéma képes egyáltalán nem kívánt konnotáció generálására.

Ez így alcímnek túl hosszú, de legalább sejteti, hogy a Harry Potter könyvekkel való foglalkozás legeleje is milyen kelepcét tartogat mind a nagyérdemű, mind pedig az erőlködő elemző számára. Van egyszer a szövegkorpusz, azután a film, meg a recepció, amely nagy szerencsénkre már tudományos elemzéseket is tartalmaz, de van sok ellenérzés is – hiszen „A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen.”[2] – sok vélemény pro és kontra, ráadásul ez az egész egy hatalmas pénzmasina fiskális közegébe ágyazva.

Harry Potter jelenség. De vajon irodalmi jelenség-e ez a Harry Potter szimptóma. Bizonyára nem csak az, de – és ez már értékítélet – az is. Nem mernénk azt állítani, hogy egyenletesen irodalmi jelenség, vagy hogy par excellence belletrisztika. És mégis. Mégis úgy érezzük, hogy mindenképpen. Részleteiben, végessége tudatosságában, szándékaiban, és hát nem utolsó sorban, befogadókra gyakorolt hatásában. [3] Irodalmi jelenség-e? Szépirodalom-e a Harry Potter? Lényegtelen és igencsak fontos is. Lényegtelen, hisz a sikerén, olvasottságán az sem változtat, ha a vasárnapi nagypiacok utáni zsibvásár ponyváira száműzzük, és az sem – miként arról Tolsztojtól Dosztojevszkijig, Hugotól Balzacig, Goethétől Madáchig bármelyik igazi klasszikus tudna mesélni – ha felmagasztaljuk a világirodalom remekei közé. És mégis, hogy ne legyintsen a tizenkettedik generációs értelmiségi, vagy hogy ne húzza fel a szemöldökét az irodalmi neveléssel szemben elvárásokat támasztó szülő, akár csak azért, hogy gondolkodjunk valami olyan irodalmiról, amely tényleg milliókat mozgatott meg – szóval érdemes a csillivilli fedőlapok mögé, a nyelv elsődleges kódrendszerén túl emelnünk (irodalmi)figyelő tekintetünket.

Sok tudományos igényű megállapítást találhatunk a szövegkorpusszal kapcsolatban – talán ezek legfontosabbjainak kiemelése segítséget nyújthat az értékítélet megalkotásában, vagy inkább az irodalmiság megragadáságban.

Kezdjük talán – akárcsak a monoton iskolai műelemzéskor – a műfajmegállapításal, hisz, ha a hét kötetnyi nyelvi kódrendszer szépirodalom, akkor bizonyára van műfaja is. A kutatás elsősorban románcként értelmezi a Harry Potter jelenséget, leszögezve, hogy a románc, akárcsak a mítosz, az emberiség legősibb műfajai közé sorolható, identitásképző szereppel bír és miegyéb, tehát igencsak fontos.[4] Természetesen lehetetlen volna a szakirodalom tudományos eredményeinek megkérdőjelezése, ugyanakkor talán érdemes megjegyezni, hogy sok románc- és mítoszszerű alkotás született a Harry Potter előtt, írásának közben és után is, sőt ugyanilyen önazonosság teremtő műfajba tartozó fantasyalkotások is találhatóak a jelzett periódusban, mégsem lett egyik alkotásnak sem olyan sikere, mint fő témánknak. Ennek talán – ismét valami olyan járulékos tényező a szövegegész mögött, de inkább előtt – valami olyan oka van, amely egyrészt (természetesen) kapcsolódik a szakma által megjelölt műfajhoz a románc-mítoszhoz, másrészt azon túl is lép és többletet generál.

Ugyanis a Harry Potter történet minden egyes darabja a mitikus világ mitikus szférájában manifesztálódik, ráadásul a mitikus időhöz tartozó, a manát és az animizmust gerjesztő varázslat – ismét le kell szögezni, hogy „A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen.”[5] – mindennek a gyújtópontjában áll, minden apró részlet konstruálója, ugyanakkor nem úgy, mint Homéros Odysseiájának Kyklopsa és Kirkéje esetén, nem olyan közegben, mint Tolkien Sauronjának és Gandalfjának történetében, hanem egy olyan világban – talán inkább Goethe Faustjára emlékeztetően (pedig a boszorkányokról és varázslókról emlékezet nem eshet – sic!) – hanem egy olyan (egyébként részleteiben kidolgozott, sajátosan önálló és a hét kötet alatt egyre inkább körvonalazódó) univerzumban, ahol egy kettőzés érvényesül, ahol nem csupán a varázslények világának tulajdonított a létezés, ahol emellett a mitikus, a végtelen varázslat zónájába vetett világ mellett, szinte egyenrangú módon, és folytonosan jelen van a mi világunk, a hihető világ, a racionális, valós időben zajló történések korlátolt és hétköznapi tere. Azt hiszem ezáltal, vagyis a valósba vetettség okán, a párhuzamosság és a létező létezésének elismerése, sőt hangsúlyozása révén, a befogadó sokkalta egyszerűbben kerül bele a szövegbe, lesz része a szöveg világának – egyszóval, a racionalitás megjelenítése és hangsúlyozása révén az irracionalitás – a vágyott varázslatok – elfogadása is egyszerűbben, magától értetődőbben és természetesebben valósul meg. A varázslat könnyebben elfogadtatik, – pedig ezáltal mi olvasók, olvasásról gondolkodók a muglik közé szorulunk – mert nem egyetlenségnek és kizárólagosságnak kell elfogadnunk, hanem egy általunk nem tudott, de a mi világunk keretei között immanensen jelenlévő aktusként – ami azt hiszem, többet mutat a mitológia és a románc műfajának építkezésmódjánál.

Csodás tettek színtere a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, csodás lények lakhelye a rejtett – és a varázstitok törvény pontjai alapján szabályozott módon titkolt is – varázsszínpad, ugyanakkor a szereplők, a világba vetettség dichotómiájához hasonlóan, szinte minden esetben kettős, de legalábbis árnyalható tulajdonságrendszer birtokosai. Az archetipikus jó és rossz, a fekete és fehér, mint egy posztmodern alkotás jelentéshálójában, úgy a Harry Potterben sem jellemez kizárólagosan senkit sem – vagyis nincsenek csak jó és csak rossz szereplők, nem találkozhatunk mereven egysíkú értékrendszerekkel, nem lehetséges az érzelmek és értékek meghatározta módon eligazodni az alakok között – és ez különösen jól mediálja a varázsvilágba a végesség világának érzetét. Ideális bizonyíték erre maga a címszereplő Harry Potter, hiszen, ha akarjuk, nevezhetjük csupán csak a hetedik horcrux-nak (vagyis egy olyan sötét tárgynak, amelyet a fekete mágia eszközeivel és gyilkosság által, a lélek részekre szakításának útján hoz létre egy varázsló, a halál utáni életet biztosítandó) a kígyónyelvűnek, a barátait kihasználó, az erősebbek védelme mögé bújó, kétes hírnevű felkapaszkodottnak is. Tetten érhető – habár csak a hetedik kötettől, megerősítve a szépirodalmi egyenetlenség hipotézisét, vagy csak a késleltetés feszültségkeltésének irodalmi motívumának tekintve – ez továbbá, és talán a legerősebben az ősöreg és rendkívül bölcs, a legvarázslóbban megfestett Dumbledore jellemében is, hiszen a sokáig hófehér mellékkulcs-szereplő egyenessége, őszintesége, sőt önvallomásában a rátermettsége is megkérdőjeleződik halála után, egyfajta identitásválságot generálva Harry Potterben is.[6]

És, mint az a legutolsó pillanat legmegrázóbb elemeként megfogalmazódik, a mindig fekete, mindig gonosz, csupán a már elhalványított Dumbledore által protezsált Perselus Piton sem egyszerűen negatív szereplő, nem (csak) az iskolai falai közé is beszivárgott gonosz, hanem tulajdonképpen valószínűsíthetően a jelentéskomplexum megképződésének legelengedhetetlenebb eleme, végül Rowling szerint, a „a legbátrabb ember, akit valaha ismertem”. Elcsépelt volt a megjelenések időpontjában a Harry Potter könyveket a Biblia utáni legolvasottabb könyvként emlegetni. Azután a boszorkányok és varázslók pogány világának újrateremtése miatt sokfajta keresztény, de inkább vallásos-egyházi ellenérzés fogalmazódott meg a legnagyobb rajongás idején. Később, a szakértői recepció megszületésekor azonban sok helyütt megfogalmazódott a Harry Potter vallási, kereszténységhez köthető gyökere, valami bibliai olvasat lehetősége is. Véleményem szerint a keresztény-bibliai olvasat, hovatovább engedjük meg, a bibliai példázatosság nagyban megjelenik a műalkotásként elgondolt Harry Potter sorozatban – bár ugyancsak meg kell jegyeznem, hogy csupán a teljes szövet átgondolásakor, a hetedik rész értelmezésével. Ez a parabolisztikus bibliai jelentésív, és a keresztény szimbolika pontosan a szereplők kettősségében mutatható ki leginkább és ott is a jellemérték-dichotómiát legerősebben (szinte szándékosan rájátszva) megmutató Perselus Piton (vagy Severus Snape) képben. Azt hiszem, hogy ez a figura, J. K. Rowling Júdása – a szó legbibliaibb értelmében. Piton könnycseppemlékéből – kissé elnagyolt romantikus allegória keretében – ugyanis kiderül, hogy a korábbi jelentés, miszerint Harry szüleinek halálát azok legjobb barátjának árulása okozta, csak erőteljes árnyalással igaz. A végzetes jóslat megszületése után, amely kimondja, hogy „nem élhet az egyik, míg él a másik”, vagyis, hogy született egy olyan varázsló, aki képes legyőzni Voldemortot, a hatalma teljében lévő, egyébként is legnagyobb hatalommal, fekete-hatalommal bíró mágust, a főgonoszt, Piton az, aki a prófécia szövegét elárulja a Nagyúrnak. Ezzel és Voldemort választásával képes csupán beteljesedni a jóslat, hiszen – kiderül – amennyiben Voldemort nem hisz a jóslat erejében és abban, hogy az igaz, tehát nem jelöli ki Harry Pottert azzal, hogy megöli szüleit, sosem tűnt volna el a gonosz a világból, mert éppen a gonosz választása hozza létre a gonosz legyőzőjét. A regény konkrét eseményeit félretéve elmondható tehát, hogy Piton az áruló, azonban Piton cselekedete miatt teljesedhet be a jövendölés. Annak az embernek a tettének a következménye az egész narráció kibontakozása, aki – és talán ez a legfontosabb – szerelemmel szereti Harry Potter anyját, – azt a személyt, aki önfeláldozása révén, mily bibliai, a szeretet erejével olyan bűbájt hoz létre fia teste körül, amely örökre védi őt a gonosztól – örökre szereti, annak halála után évtizedekkel is, és végülis felteszi életét arra, hogy a szeretett nő fiát védelmezze. (Azt a gyereket, – és azt hiszem a gyermekszimbolika sem lényegtelen – aki egyébként a gyűlölt vetélytárs fia, a szeretett nő elragadójának ivadéka.)

Júdás az áruló. Olyan áruló azonban, aki nélkül sohasem teljesülhetett volna be az írás. Jézus keresztútjával, szenvedésével és kereszthalálával megváltotta az emberek bűneit, ugyanakkor ennek a megvalósulásához, az írások beteljesüléséhez, Jézus kínhalálának beteljesüléséhez szükségszerű eszköz, elengedhetetlen tett volt Júdás árulása. Júdás tette után, az isteni beavatkozás okán megtébolyodik és ugyan nem oly grandiózus, és nem isteni következményekkel bíró módon, de kínhalált szenved el. Rowling szerint Piton, Lily Potter halála után a téboly szélén áll: „Rémisztő, sebzett állat üvöltését idéző hang harsant. (…) arca olyan volt, mintha (…) száz évet élt volna le kínok között.” (…) „Bárcsak …bár én haltam volna meg…” Majd halálakor emlékeinek átadásával ő lesz az, aki a már a narrátor által beszürkített Dumbledore titkait feltárja Harry előtt, és tisztázza, lehetővé teszi a gonosz legyőzését, elárulja az egyetlen lehetséges módozatot. A végig gyűlölt Piton a történet végére nem csupán az utolsó horcrux rejtélyének feltárója, a megoldás felfejtője lesz, hanem a legigazabban szerető kulcsfigura, aki ugyanakkor szörnyű, halálos, megengedhetetlen gyilkos tettet hajt végre – és nem utolsó sorban emberien önző cselekedetet is, hiszen aljas de talán valódi remény lehet a gyűlölt vetélytárs fiának halálával, a mindennél jobban szeretett nő elérésének reménye –  a jóslat elárulásával, azonban ezzel a gonoszsággal teszi lehetővé a jóslat beteljesülését, a gonosz eltüntetését a világból.

Rowling a Halál ereklyéi című utolsó kötet karácsony éjszakájára helyezi azt a momentumot, amikor a címszereplő Harry Potter megtalálja szülei sírjait. A szülei sírfelirata „Utolsó ellenségként a halál semmisül meg” erőteljesen rímel Pál apostol korinthusbeliekhez írt első levelének 15. részének 26. passzusára: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.” és egyszerre funkcionál előreható és hátraható utalásként. Retrospektíve megjeleníti Harry anyjának tettét, aki önfeláldozásával, életének fia életéért adásával a szeretet erejének áttörhetetlen burkát vonja Harry köré, és kataforaként felvázolja azt, hogy a fiúnak szintén fel kell áldoznia életét az utolsó horcrux elpusztításának érdekében,[7] amivel, anyjához hasonló (bibliai)módon, önfeláldozása révén eltünteti a gonoszt a világból.

Legyünk közhelyesek, használjunk kliséket – a Biblia a könyvek könyve. És mondjuk ki őszintén, Rowling nyelve, szövetépítése nem követi és nem tudja követni a világirodalmi tendenciákat és valószínűleg nem valósul meg benne a nyelv belletrisztikai értelemben vett teremtő ereje, a nyelv esztétikai tökéletességének világhiány-eltüntető aspektusa. A Harry Potter jelentéskomplexuma azonban, amely akár egy ilyesfajta keresztényszimbolikai értelmezést is könnyedén és érvényesen megenged, értékhálózata, amely nem egysíkú és leegyszerűsítő, világábrázolása, amely a világ megkettőzöttségének és az irracionalitás racionalitásba vetettségének eszközével, létünk varázslatos megkettőzésével a nem létező megélését is lehetővé teszi, méghozzá úgy, hogy a létezés végességének magyarázatot is ad, és rávilágít a csodák mindennapi életbe ágyazottságára, megmutatja, hogy az egzisztenciális bizonytalanság nem világunk korlátoltságából adódik, nem oldható meg egy varázspálca suhintásával, szóval ez az összetett jelentésszövet, már csak összetettsége miatt is – azt hiszem, hogy nem a zsibvásárok ponyváira, vagyis inkább nem csak a ponyvákra való, bátran kézbe vehetjük és használhatjuk az irodalmi gondolkodásra. És ennél nem is kell több.


[1] Somorjai Eszter, Harry Potter és a Dekonstrukció avagy dekonstrukció és Harry Potter = Iskolakultúra 2003/11

[2] Kálmán Király Dekrétomainak Első Könyve 57. Fejezet a boszorkányokról

[3] (Közben meg kell szívni a fogunkat, hogy vannak(vagyunk) olyanok, akik megkérdőjelezik egy Harry Potter irodalmiságát, mert nem vagyunk abban a helyzetben, olyan irodalmi közérdeklődésben, hogy kételkedjünk egy olyan textuskomplexumban, amely végre-végre elkapott milliókat, könyvet dobott minden korosztály kezébe, és beszélgetést indított az irodalomról.)

[4] Nyilasy Balázs, A diadalmas románc J. K. Rowling Harry Potter-regényei: A Bölcsek Köve, A Titkok Kamrája, Az azkabani fogoly és A Tűz Serlege = Hitel 2002. február

[5] Kálmán Király Dekrétomainak Első Könyve 57. Fejezet a boszorkányokról

[6] Természetesen gondolva itt a könyv által Hírnév és valóság címmel ellátott feltáró riportsorozat elemeire, (Rita Vitrol tollából) Dumbledore testvérének elmarasztaló véleményére, és minden olyan „albusi tettre”, amely áldozati bárányként, a titkok titkait ismerve, de azokat mindenki elől elrejtve teremti meg a jelentésháló kibontakozásának lehetőségét.

[7] Hiszen, mint kiderül Harry lelkének darabja a mágikus számot is beteljesítő hetedik fekete lélekdarab, amely biztosítja Voldemort örökkévalóságát.

Tags: A Bölcsek Köve, A Titkok Kamrája, A Tűz Serlege, Az azkabani fogoly, Dumbledore, Harry Potter, J. K. Rowling, Sárközi Balázs, Voldemort Categories: IRODALOM
Related Posts