Élet a morfium rabságában – 131 évvel ezelőtt született Csáth Géza

Vekszli Anna 2018. feb. 13. 0 1

1887. Február 13-án Brenner József néven látta meg a napvilágot Szabadkán a későbbiekben Csáth Gézaként elhíresült magyar író, orvos, pszichiáter és zenekritikus, aki sokféle művészeti ágban kipróbálta magát élete során. Ezen alkotások mélységéhez való azonosuláshoz pedig nem vetette meg az erősebbnél erősebb tudatmódosító szereket sem.

A zenével édesapja hatására került kapcsolatba, aki szenvedélyesen szerette volna, hogy egyszer fiából hegedűművész váljon. A fiatal Józsefnek azonban a gyakorlással gondjai adódtak, így zenész karriere ilyen formában nem valósulhatott meg. (Későbbiekben viszont zenekritikusként tevékenykedett több lapnál is.) A képzőművészet sem állt tőle messze, de sajnos alkotásait a rajztanára kinevette és legtöbbször elégségesre méltatta, így ez a művészeti ág (vagy inkább annak képviselője) sem adott elég terepet a fiatal kiteljesedéséhez. Az írásai ezekkel ellentétben viszont már korán felkeltették a hozzáértők figyelmet és a környezetében lévő emberek felfigyeltek tehetségére.


“A sikerben kételkedni kell, de viselkedjünk úgy, mintha egyáltalán nem kételkednénk.” – Cs. G.


A kezdeti sikerek sajnos 1910-ben egészen más irányba fordultak. Ebben az évben, egészen pontosan április 10-én, hajnali fél hatkor nyúlt hozzá először a morfiumhoz. Orvosként könnyen hozzájutott a szerhez, és ez erős morfiumfüggőséghez vezetett. Élete társadalmilag és fizikálisan megindult a hanyatlás lejtős útján. Irodalmi alkotásaiban azonban hihetetlenül kiemelkedő művek létrejöttét segítette elő. Ezek közül az első kötet a Délutáni álom, ami egy elbeszéléskötet, amelyben a bódult állapotban megélt tapasztalatait írta le. Ezen túl még több, nagyon híres és izgalmas elbeszélést is írt, mint például a Béka, A varázsló kertje és A mesék, amelyek rosszul végződtek.

Brenner Dezső, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza

Sajnos az egyre nagyobb és nagyobb dózisban bevitt morfium mennyisége fokozatosan elborította az elméjét, bár unokatestvére, Kosztolányi Dezső megemlékezéséből tudjuk, hogy eleinte még hajlandóságot is mutatott az elvonókúrákon való gyógyulás felé. A függőség viszont olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy kezdetben a cipője talpában csempészett be magának anyagot, majd később folyamatosan elszökött a kezelések elől. Kosztolányi feljegyzései szerint nem volt boldog, ennek ellenére hirtelen nősült meg; 1919-ben vette feleségül Jónás Olgát, akitől egy kislánya született. Ez a házasság pedig csak még egy lépcsőfoka volt a már korábbról is érezhető tragikus végkimenetelnek. A bajai kórházban kezelték 1919-ben. Innen megszökött és egy revolverrel váratlanul rátámadt feleségére, aki belehalt sérüléseibe. Ezután öngyilkosságot is megkísérelt, felvágta az ereit és mérget vett be. Megölnie nem sikerült magát, mert azonnal kórházba szállították, ahonnan ismét megszökött, viszont ezután nem sokkal Pantopon-túladagolásban vesztette életét. Halála után úgy rendelkezett, hogy boncolása után öccse a legelső munkahelyére, a pesti klinikára küldje el szívét, agyát és máját. Ezzel a sokak által jósolt szomorú élet-lezárás beteljesedett.


“Az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak.” – Cs. G.


Az emberek mióta felfedezték, hogy bizonyos szerek képesek azt az érzetet nyújtani hatásukkal, hogy a valóság – amit külvilágnak nevezünk – tulajdonképpen nem létezik, azóta szakadatlanul szerves részét képezik a társadalomnak az ilyen típusú hallucinogén anyagok miatt kialakult függőségek, betegségek. Ezek képesek alternatív érzelmi univerzumokba átröpíteni az egyént, ahol pillanatnyi menedéket találhat a problémák, gondok, stressz, fájdalmak és csalódások elől. Ebben a hitben nem csak Csáth Géza élt, de több kortársa is beszámolt arról, (példának okáért Kosztolányi is így vélekedett) hogy számukra az alkotásukhoz szükség van tudatmódosító szerekre. A 20. század elején ezen anyagok működési elvét és hatásait nem tudták még teljesen tudományos alapokra helyezni, így használói nem primitívek, sokkal inkább egy olyan kor áldozatai voltak, melynek tudása ezen területekre még nem teljesedett úgy ki, mint ma. A két író határozottan hitte, hogy a játék, melyet ezek a szerek művelnek az agyukkal, nem puszta hallucináció, hanem az igaz valóság egy-egy darabja, és amit a hatásukon kívül érzékelnek, az csak vízió.

Vannak, amik tompítják az érzékszerveket, míg mások felélénkítenek és még ezerféle kinek-kinek “tetszés és szükség” szerint. A drogproblémák az ilyen típusú szerek létezése óta egyre csak súlyosabbak lesznek. És erről persze tehetnek a fogyasztók is, de egészen biztos, hogy nagyobb mértékben ez nem inkább a társadalom bűne? Globálisan hajszoljuk bele egymást és önmagunkat egyre lehetetlenebb szituációkba, közben észre sem vesszük, hogy teljesen kimerültünk. Szorongunk a teljesítménykényszer miatt a munkahelyünkön, az iskolában, a családban és az emberi kapcsolatainkban is. Tényleg csak egyén szinten lehet ezt megoldani? Vagy egy alternatív jövőben, ahol sikereket lehet elérni, ha összefogunk egy élhetőbb életért, akkor lehetőséget tudunk majd nyújtani önmagunknak és egymásnak is arra, hogy kábítás, ferdítés vagy tompítás nélkül is boldogok és kiegyensúlyozottak lehessünk?

Viszont azt hozzá kell tenni, – visszatérve az íróra – hogy szellemi és fizikai hanyatlásával egyenesen arányosan emelkedett egyre magasabb szintre irodalmi munkássága. Életműve és prózái alapján a századelő egyik legkiemelkedőbb alakja volt Csáth Géza, születési nevén: Brenner József.

Kosztolányi így ír róla „Csáth Géza betegségéről és haláláról” című megemlékezésében:


A morfinista számára oltás után megszűnik minden testi és lelki ellentét, mely közte és a világ közt van. Nem érzi többé az ősi tragikumot, a vágyat, mely kielégülésért kiált és a csömört, mely a kielégülés után jelentkezik. Mintha kiszabadulna a végzetes hálózatból. A szelleme és a teste könnyűnek rémlik. Semmit se akar, csak azt, hogy ez mindörökre így maradjon.

Utolsó akarata az volt, mint a fönt közöltem levélből kitűnik, hogy agyát, szívét és máját vegyék ki a testéből és vizsgálják meg a klinikán. Ezzel a rendelkezésével az életén túl is az igazságot kereste, mivoltának a titkát. Úgy rémlik, én is a parancsának engedelmeskedtem, mikor itt le igyekeztem írni szenvedését, bajnok-testének megrokkanását és küzdelmét, fényes lelkének elfakulását, hogy megértve, – és megértetve másokkal – tragédiáját, kisebbítsem azt az el nem múló fájdalmat, melyet korai és igaztalan halálán érzek.


 

Tags: 1887, Csáth Géza, irodalom, Kosztolányi Dezső, magyar irodalom, születésnap Categories: IRODALOM
Related Posts