Egyszer mind felnövünk – Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai

Viski Ádám 2018. Már. 29. 0 0

Mindannyian voltunk gyerekek, és sokan szeretnénk újra azok lenni. Ezt ismerte fel Kosztolányi Dezső is, akinek 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai című kötete, ha nem is átütő, de mindenképpen óriási sikert aratott az akkori irodalmi közegben. A kisgyermeki ént körülölelő verses könyv volt a költő második megjelent kötete, s már a neve is árulkodott annak valódi tartalmáról. Kosztolányi Dezső ma lenne 133 éves.

A nyugatos költő lírájának a tanítását általában a legtöbb középiskolai tanár A szegény kisgyermek panaszai című kötettel kezdi. Ez nem véletlen, ugyanis ez a versgyűjtemény mutatja be leginkább, hogy milyen is volt Kosztolányi nagyon korai lírája. A szabadkai születésű költő ezen verseskötetében életének talán egyik legfontosabb szakaszát, a kisgyermeki emlékeket idézi fel. A kötet különleges: egyszerre ír a gyermek előtt megjelenő világképről, ugyanakkor találhatunk a E/3. személyben írt verseket és felnőtti visszaemlékezésnek ható alkotásokat is, tehát az egész gyermeki világot több szempontból, különböző irányokból ismerhetjük meg.

Az egyértelmű, hogy Kosztolányi ezen kötetében önéletrajzi szereplíráról beszélünk, nem egy kitalált kisgyermek jelenik meg, hanem maga a költő gyerekkori énje, szinte a saját szemeinkkel látjuk a kisgyermek Kosztolányi örömeit és félelmeit. Milyen is volt Kosztolányi gyerekkora? Színes, vidám, játékos, útkeresős, ugyanakkor félelmekkel teli, világot megérteni próbáló, varázslatos mesevilág. Mégis annyira emberi és elképzelhető, hogy szinte mindenki magáénak képes érezni. Ez pontosan azért van, mert a költő a gyermekkort, mint teljességet mutatja be, s mi is találunk számos ponton olyan egyezéseket, ami a mi kiskorunkat is épp ugyanúgy jellemezte, mint a költőjét.

A kisgyermek Kosztolányi

Az egész kötetben érezhető a Kosztolányira jellemző impresszionista hatás: az emlékképek felidézése, s maga a költő lírai eszköztára mind-mind a pillanatnyi benyomásokból és érzésekből táplálkozik. Ugyanakkor a gyermeki szemlélet végig megmarad, szinte egy pillanatra sem engedi el a költő a kisgyermeki mivoltát. Talán azért is lett ilyen óriási sikerű a kötet, mert a Kosztolányi egyfajta új emlékezőtechnikát alkalmaz verseiben. Itt már nem a romantikából és korábbi korokból megszokott pontos visszaidézés történik, hanem egyfajta homályos múltba merengés – egyes emlékekben még talán maga a költő sem biztos, hogy hogyan is történt pontosan. De nem is lényeges.

Pethőné Nagy Csilla tankönyvében így jellemzi a kötetet:


A versek a gyermekkor búcsúztatását az emlékezés helyzetével és az összegzés igényével formálják meg. Egységes világlátásuk abból fakad, hogy az ember lényegét a tudattalan szférája alkotja, amely a gyermeki élmények újraélésével hozzáférhetővé válik.


A versfüzérben megjelenő témák változatosak, találhatunk szerelemről, családról és rokonokról, a nagypapáról, félelemről, gyermeki agresszióról, lét értelmezéséről, haláltól való rettegésről szóló alkotásokat is. Kosztolányi gyermekkorának egy-egy jellegzetes vagy valamilyen mély nyomot hagyó helyszínei is vissza-visszatérően felbukkannak a versek között. A verseskötet 1923-ig folyamatosan bővült, s máig tartó rendkívüli népszerűséget hozott a költőnek.

Sokan úgy tartják, hogy Kosztolányi ezen kötete túlértékelt, s nem más, mint egyfajta impresszionista ömlengés, könnyű dalocskák, apró-cseprő rímek sorozata. Itt engedjék meg Kedves Olvasóim, hogy védelmembe vegyem a Logodi utca íróját. Bár az igaz, hogy magában a kötetben található versek egyszerűek, s valóban az impresszionista hatás érezhető leginkább a legtöbbjükön , de mindezek mellett a szimbolizmus, az expresszionizmus és a szecesszió jegyei is már felbukkannak a kötet lapjai között. Ugyanakkor attól, hogy a legtöbb vers ilyen egyszerű válik az egész kompozíció egyszersmind összetartóvá, a versek között fennálló a kohéziót épp az egyszerűség erősíti meg. Az pedig tagadhatatlan, hogy egy tudatos kötettervezésről van szó, a versek kötetbeli elhelyezkedésének is fontos szerepe van az első verstől az utolsóig.

Kosztolányi Dezső így ír Hogyan születik a vers és a regény? Válasz és vallomás egy kérdésre című művében kötet születésének ötletéről:


“Próbálok visszagondolni arra, hogy keletkezett bennem egyik-másik versem. Csak külsőségek, apró-cseprő, érzéki mozzanatok jutnak eszembe. Én sohase terveztem, hogy majd megírom egy vidéki, koránérett, ideges gyermek életét, azt a versfűzéremet, mely – úgy látszik – végleg nevemhez kapcsolódik. Olyan gyermekkorom volt, mint mindenki másnak, hasonló körülmények között, nem mélyebb, nem furcsább. Érezni is csak annyit érezhettem, mint akárki. Élményeimet elraktároztam s azok sokáig dermedten szunnyadtak bennem. Egyszer, mikor Budapesten egyetemre jártam, meglátogatott édesapám, nekem kellett őt kikísérnem a hajnali vonathoz. Miután elváltam tőle a pályaudvaron, föltettem, hogy lefekszem és kialszom magamat.

Álmosan bandukoltam az utcákon, melyeket még nemigen láttam ilyen szokatlanul fakó, hajnali világításban. Csodálatosnak tetszett az egész világ. Ekkor zendültek meg bennem a Szegény kis gyermek panaszai-nak kezdő sorai: Mint aki a sínek közé esett…”


 

Kosztolányi Dezső kisfiával, Ádámmal

Kosztolányi egyik legjelentősebb kötetét már kezemben tartani is óriási élmény volt, s talán még nagyobb izgalommal vágtam bele a többé-kevésbé ismert versek olvasásába. A kötet nyitó darabja a Mint aki sínek közé esett… című alkotás, ami bevezet minket a versek világába, megteremti a hangulatot, és minket is a visszaemlékezés fázisába tenget. A vers egy halálközeli élményt mesél el visszatekintő lírai helyzetből. Mindvégig nagyon erős az impresszionista hatás, a haláltól és a sínpártól, a vonattól való félelem minket is átjár a vers olvasása közben.


Mint aki a sínek közé esett…

Mint aki a sínek közé esett…

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett…
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett –
vad panoráma, rémes élvezet –
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

Kosztolányi Ádám híres költők körében


Az már a kötet elején feltűnik, hogy a versek nagy részében központi téma a halál. Ez rögtön el is gondolkoztatja az olvasót: miért? A haláltól egy kisgyermeknek még igazán korai volna félnie, mégis a legtöbb versben valamilyen módon ez megjelenik. Azonban ha tovább visszük ezt a gondolatmenetet, akkor rájöhetünk, hogy egy kisgyermeknek  épp oly félelmetes élmény lehet a halál, mint egy felnőttnek. Emberek vannak, aztán egyszer csak örökre eltűnnek. Már nem beszélhetünk velük többet, nem láthatjuk őket munkába sietni, a zöldségesnél vásárolni vagy éppen kutyát simogatni. A gyerek másfajta félelmet táplál a halál iránt, mint a felnőtt. Őt valóban talán az ijeszti meg, hogy nem képes megfejteni, hogy egyszer miért is kell mindannyinknak meghalnia. Hiszen mi jó emberek vagyunk. Azon az éjjel című vers a nagypapa elvesztéséről szól.

Azon az éjjel

Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.


A gyermeki képzelet játékos és határtalan, erre is mutat példát A szegény kisgyermek panaszai. A kicsi Kosztolányi ugyanis cserfes, játékos volt, elámult a világon, szeretett rajzolni, rajongott a színekért, és élte egy átlagos kisgyermek nem átlagos életét. A Mostan színes tintákról álmodom. című alkotás az asszociáció trükkjére épít, melyben a színek képekkel és személyekkel kapcsolódnak össze. A vers tetőpontja az anyának szánt szín, az arany, ez is azt mutatja, hogy a legtöbb gyermek, így a kicsi Kosztolányi számára is az anya volt legfontosabb személy a világon.

Mostan színes tintákról álmodom.

Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Kosztolányi Ádám


A kötetben folyamatosan változik a lírai én szerepe, hol a kisgyermek beszél, hol pedig a felnőtt én reflektál a távoli emlékekre. A felnőtt én gyermeki visszaemlékezésnek mintája jelenik meg a Lánc, lánc, eszterlánc című alkotásban, a gyermekkori játékok és mondókák emléke, a gilicemadár és a bent maradt a macska mindannyiunk gyermekkorának szinte elengedhetetlen élményei. Kosztolányi is bár szívesen, mégis egyfajta melankóliával és gyermeki vágyakozással emlékezik vissza verésben ezen foszladozó emlékképekre.

Lánc, lánc, eszterlánc,

Lánc, lánc, eszterlánc,
eszterlánci cérna,
kisleányok bús körében
kergetőzöm én ma.
Nincs semmi aranyom,
jobbra-balra löknek,
körbe-körbe, egyre körbe,
láncán kis kezöknek.
Merre menjek, szóljatok,
hátra vagy előre?
Az erdőbe megbotoltam,
egy nagy, csúnya kőbe.
Voltam én is jófiú,
Istenem, de régen,
csigabigát én is hívtam
künn a régi réten.
Verset mondtam én is ám
gilicemadárra,
magyar gyerek gyógyította,
török gyerek vágta.
Jártam az erdőben is
csillagot keresve,
aranykapun én is bújtam,
és aludtam este.
Nézzetek rám, húgaim,
éjjel most nem alszom,
bámulom a holdvilágot,
véres már az arcom.
Nézzetek rám, lelkeim,
a cipőm levásott,
körmeimmel, kárörömmel
csúnya gödröt ások.
Szánjatok meg, szíveim,
rongyos a kabátom,
szédül a lánc, szédül a tánc,
már utam se látom.
Szeretem a láncot én,
de úgy fáj e sok lánc,
szeretem a táncot is én,
csakhogy ez pokoltánc.
Engedjetek innen el,
hagyjatok magamra,
este szépen süt a lámpám,
este jó a kamra.
Hagyjatok szaladni még,
tündérekbe hinni,
fehér csészéből szelíden
fehér tejet inni.


A kötetben sok helyszín visszatérően megjelenik, ezek egyike a patika, a vidéki gyógytár, ami három kötetbeli versnek is fontos szervezőeleme. Úgy látszik, mély nyomott hagyott a kis Kosztolányiban.

Ott az a vén, vidéki gyógytár.

Ott az a vén, vidéki gyógytár.
Sokszor benézek én oda.
Öreg karszéke oly kopott már,
és lóg és leng agg bársonya.
Az ablakokon át ki is hat
a patikai furcsa-friss szag.
Fönn dobozok kövér hasa.
Mindegyik egy törökbasa.
A titkok közt szédülten állok,
s kérek álomport, mérgeket.
Én mindenkit megmérgezek.
Megölöm az egész világot,
s a parasztokra gondolok,
mert a parasztok gonoszok…


Az emlékidézés a kötet második felében sem hagy alább. A felnőtt én újra és újra megpróbálja helyretenni magában a régi emlékképeket, ugyanakkor nem tud megszabadulni azoktól a fájdalmaktól, amiket az idő múlása okozott számára. A visszaidézett emlékek mégsem hatnak mesterkélten, pont ellenkezőleg, talán az a kulcsa az egész kötetnek, hogy Kosztolányi nem próbált meg valaki más lenni, végig megmaradt az emlékek talaján. Az első ősz című vers is ezen emlékidéző alkotások egyike.

Az első ősz

Az első ősz.
Jaj, az de szomorú volt.
A híg eső sötéten csepegett,
és kézilámpással, rozoga pallón
ballagtak el a szótlan emberek.
Csak erre emlékszem. Még néha arra,
hogy halt meg a kertünkben egy virág,
s a zöld gyepen sárgálló délutánon
cikáztak a virgonc, fehér cicák.
De estefelé fojtott már a füstszag,
csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
gyertyával jártak a pincék homályán
s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
a vén pohárba, esti lakomára.
Mind, mind nevettek, én voltam csak árva,
és fájt a szépség és a csillogó bor,
és fájt az ősz és a zenés szüret,
a sár, a szél, a nyár bús nevetése,
a nagymamák, kik kéklő szemüket
rám csillogtatták pápaszemen által.
És fájt az est, mikor az emberek tárt
csűrükbe vitték a dús, szőke termést,
s rézkotlákban főzték a szilvalekvárt.
A kerti székeket is mind behozták,
és gyertya mellett a szobában ettünk,
mint temetésre, kongott a harangszó,
és a tűnő vár settengett megettünk.
Kis nyári ruháim is eltemették
egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak,
s nyomukba – hűvös, józan, őszi tömjén –
halálosan fojtott a naftalin-szag.

Ilyenkor elfutottam a szobámba
az orvosságos-üvegek közé,
és néztem, hogy repül le néma gyásszal
az est a csapzott, tarlott táj fölé.

Kis ujjaimmal csendesen doboltam
a lágyan összeizzadt üvegajtón,
a konyhában daloltak a cselédek,
a szél valamit keresett sóhajtón.

És amikor már mindenütt sötét lett,
az ágyba megöleltem kisöcsémet.
Aztán pihegve sírtam egymagamban,
a fákra néztem, lombjuk úgy zugott,
Titokzatosan bámultak szemembe,
mint rongyba burkolt, ázott koldusok.

Az idősödő Kosztolányi


A rokonok is fontos szerepet játszanak a kötetben. Olvashatunk verset nagyapáról, anyukáról, apukáról, testvérekről egyaránt. Az jól érződik, hogy a költőnek nagyon jelentősek voltak a rokonok, a versek valódi és megmásíthatatlan érzelmekről árulkodnak.

A húgomat a bánat eljegyezte

A húgomat a bánat eljegyezte,
és most csak ül, szelíden, csöndben ül
virágai közt, mindig egyedül.
Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
A húgomat a bánat eljegyezte.

Az ablakunk mellett csak vár szegény,
a szenvedés hajol szíve fölé,
s ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

Csöndes, komoly hajfürtje a fején
szegényesen busong – fakulva s árván –
mint holt leányé, a koporsópárnán.

És néz. Szelíden, békült, tiszta szemmel.
Zokogni nem tud és nevetni nem mer.
De, hogyha nem lát a szobába senkit,
és elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,
siratja bús, koszorútlan fejét,
és hogyha körülömli a setét,
a könnye vén csipkék közt hulldogál,
s a szíve, jaj, mint megrepedt pohár –
gyémántpohár – babonásan csilingel,
mert valaki játszott e tiszta szívvel,
széttörte, s most olyan a sóhaja,
hogy néha, ha az én szobámba téved,
rémült imákat suttogok az éjnek
s nem alszom el az éjszaka.

Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt
hogy éled újra szüntelen a nap –
bús, sárga nap – s hogy száll a lomha este.

És vár.
Mivel a bánat eljegyezte.

Az idős Kosztolányi


A kötet záró verse a Menj, kisgyermek, melyben a lírai én végleg elengedi egykori önmagát. A felnőtt lét véges, a gyermeki végtelen, így eljött az ideje, hogy egy kötetnyi “kihasználás” után végleg útjára bocsássa a felidézett emlékeket. Fájdalmának így hagy nyomot a lírai én: “Mondd, árva vagy és most lettél legárvább”

Menj, kisgyerek

Menj, kisgyerek.

          Most vége ennek is.
Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te utad a végtelenbe visz,
de én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynéhány merész év,
aztán a férfikor s a sárga vénség.
Menj, édesem, bocsáss meg a dalosnak,
ki mostan a színpadra kényszerít,
menj budapesti, bús redakciókba,
némán takard föl szóló sebeid.
Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
ravatalán tanulj újra meghalni,
irígy szemek kereszttüze közé menj,
hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
ki tégedet legjobban szeretett,
és kirabolva tiszta, kis koporsód,
most kinyitotta halott szemedet.
Mondd, árva vagy és most lettél legárvább –
picike koldus a föld kerekén –
mezítlenül születtél, meztelen mégysz…
Menj, menj, szegény.


A Szegény kisgyermek panaszai kötet számos verse a Nyugat című folyóiratban jelent meg. Kosztolányi Dezső második kötetére reflektálva 1924-ben kiadta A bús férfi panaszai című kötetét.

Tags: A szegény kisgyermek panaszai, évforduló, irodalom, kosztolányi Categories: IRODALOM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts