“egy este a Széna téren”- Sárga költészet, avagy a villamosirodalom

Vincze Bence 2017. dec. 12. 0 0


“A villamos (közúti villamos vasút) olyan elektromossággal működő jármű, amely az úttestbe épített, vasúti pályaként meg nem jelölt sínpályán való közlekedésre szolgál.”


–  Taglalja csodálatosan szakszerű módon minden diák legjobb barátja, a Wikipédia a villamos fogalmát. De tudjuk, hogy semmi sem áll meg ennyiben. Ennek a méltán ikonikus szerkezetnek valamiért roppant érdekes atmoszférája alakult ki az évtizedek folyamán. Akár egy műtárgy, amit a hétköznapok rohanásában talán észre sem vesszünk. Elég csak 56-ra gondolnunk, mikor ez a gépezet egy forradalom jelképe lett, a magyar sárga villamosokban pedig benne van egy jó adagnyi virtus, ha úgy vesszük van akinek a hazaszeretet, a vidékinek csoda, a budapestinek monoton hétköznap, a gyermekeknek időgép, a felnőtteknek emlékfüzet. Na és persze a szegedinek, debreceninek és miskolcinak egy jel, hogy ők a legmenőbbek Budapest után. Azokban a vidéki városokban, ahol régebben kiépítették, de mára már eltűntek a villamosvonalak, gyakran meghagyják emlékként a síneket, esetleg még a járművet is kiállítják. Látható, hogy valamiért mindenhol nagy kultusszá vált a villamos. (A vasi megyeszékhelyen még egy Legyen újra villamos Szombathelyen nevű Facebook oldalt is létrehoztak.)

Ez a hatás természetesen a költőket, írókat is megragadta. Gyakran csak helyszínként vagy részletként jelenik meg a jármű, de rengeteg mű konkrét témájává vált a sárga csoda. Nem meglepő az sem, hogy több versben a forradalom vagy a kommunista diktatúra jelképe lett, hiszen a kor ikonikus közlekedési eszköze volt. Lássuk hát az irodalom legnagyobb sárga-sínensikló alkotásait, amik a hazai villamosközlekedés 121 éves tradíciójának állítanak méltó emlékképeket:

József Attila – Magad emésztő…

Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.

Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.

Igy volt?
Sajnálom, kár volt.

Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.

S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.

Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.

Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.

Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?

S ha már szólok, hát elmesélem, –
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.

S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, – hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.

Pillanatkép a negyvenes évek végéről

Barta Sándor – Villamos

Sikoltva habzsolta fordulókat
az izzó vörösben.
Pedig az égen (egy lendülő kar íve)
már szürke felhőcafatok baktattak
a veresbe nyíló kohóba.

Mint a hang harapózott előre
az emberekkel s rothadt krumplirakásokkal
barikádozott utcákon,
villódzó kerekeivel
a sínek sikamlóján
görgetegesen száguldott.

A gyárak gyémántcsuklói szikrázva
suhogtak a reflektorok fehérjében,
s a házak kétsoros szemeikkel
svarmléniába startoltak elébe!

Vad csilingelés félrekondította az ósdi harangokat!

Zuhogott!

A városvégi kazánok mennyköves irammal
gyömöszölték acélzsigereit,
hogy dühödt harsogással zuhantassa az embereket,
s egymás hegyébe lapátolja a műhelyek izzadt kék-zubbonyosait.

Hej! búgott, mint a gyárak karcsú obeliszkjei,
hogy áldott himnuszára
az életvertség térdrebomoljék
kerekei elé,
vérbe és jajba
homorítsa a félszeme sárgáját,
s a házak ringó nyílói előtt
mégegyszer beleverjen a nyim-nyamok
sírvafakadt életébe!
Ó! Gép! Gép! Gép!
akárha ölsz, s akármi végre,
te csörömpölöd az én féktelenségem,
bilincselő bordáimat, szétrobbanó utamat
a térben, az időben,
az emberek eszében!

1917

A szombathelyi Berzsenyi tér régen. Forrás: Nyugat.hu 

 

Weöres Sándor: Beszélgetés-foszlányok a szépről

Illés Árpád festő barátomtól hallottam:
– A természetben nincs semmi ízléstelen. Sőt: még az emberi ízléstelenséget is helyre-javítja. Nézz meg egy villamoskocsit: sárgára kent, otromba skatulya. De ha a hegyről nézed a várost, a színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt, amilyet a legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe, ásd el a földbe a gyökerek közé, menj érte néhány hónap múlva és meglátod, hogy a természet megszépíti, amennyire csak lehet.
Tőle és más festőktől hallottam ezt is:
– Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat, repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy ezer-szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet csak legtisztább korszakaiban ér utól. S a legtöbb-változatú színnek, a szürkének zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompa-zöldek, rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában. De az emberi szem vásári lim-lomhoz szokott és nehezen igazodik az isteni-széphez.

A 2624-es az 56-oson, pótkocsival, 1980 februárjában. Kees de Vries felvétele

 

Kányádi Sándor – Kuplé a vörös villamosról

(avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre)

holtvágányra döcögött végül
a kopott vörös villamos
kalauz és vezető nélkül
döcögött holtvágányra végül
a kopott vörös villamos

nem volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
bíborló színben sok beszéddel
meg volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett

vöröslött de amint utólag
utólag minden kiderül
bíborát nem a pirkadó nap
vértől vereslett, mint utólag
utólag minden kiderül

mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett

hát sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el

s itt állunk ismét mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
a magunk kárán kell tanulnunk
ismét itt állunk, mint az ujjunk
sok hite volt-nincs nincstelen

s tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
sárgára avagy zöldre festve
tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos

félre ne értsd a dalom, testvér
nem sirató csak szomorú
nem szeretném ha lépre mennél
félre ne értsd ismét/lem, testvér
nem sirató csak szomorú

Mellékdal a pótkerekekre.

de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos

s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is, s ha lenne visszatérte
boldog, aki nem éri meg

1992

Hans Oerlemans fotója

 

Babits Mihály: Haza a telepre

Rég elmaradt a fény, a körut;
a villanyos a sötétbe fut.

Ó Istenem, megint egyedül:
az ég, a föld megint megürül.

A villanyos az éjbe szalad:
kék villanások a sín alatt.

Ó távoli villany, száz régi est! –
Rideg hátad mögött, Budapest!

Örömvölgy-utca, örömtelen:
szeszgyár, kis korcsma, köz-szerelem.

Kültelki házak udvarai,
hol nappal a korcs kintorna rí,

s hol az éjben, kéjben szenvedőn
nyögi párzó macska a háztetőn,

jaj, gyermekhangon, az Állati Lét
kitettje, iszonyu kényszerét.

Sivítva surran az éji sinpár
fölött a kocsink s fordulva himbál

a Ganz-gyár únott falainál
hirtelenebbül a nappalinál.

A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária!
s a pesti lapos Kálvária!

A gyár tetején nagy éjjeli nap rak
tüzet vörös-izzón, nagy kerek ablak.

Leszállni, haza, az éjszakán –
ó régi éjek! régi magány!

Ó hol van a könyv, lekötni a lelkem?
Vagy hol van az álom, oldani engem?

Hol van a Múzsa, holt szeretőm?
Félek egyedül már, mint temetőn,

vagy mint aki egy halottal aludna –
Ó kocsira! vissza! fénybe! körutra!

Budapest, 1914-ben jelent meg a Nyugatban.

 

A hatvanas, hetvenes években készült a kép a Piac utcáról, ahol nemcsak a régi villamost érdemes megfigyelni, hanem a Centrum Áruház uralta utcaképet és a járműveket is
Fotó: Gara Kálmán

Örkény István: Fohász

Ki itt születtem, és mégsem ismertelek, ki szerettelek és mégis ócsároltalak, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest!

Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város a városok között.

Jártam köveiden, s elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamoson, és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam, és azt hittem, hogy e falak között élni, enni, inni, lakni lehet csak… Nem tudtam, hogy ezek az ablakok: lőrések,  e villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra menni, harcolni és győzni is lehet!

A kerek világon, minden térképen és glóbuson, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó nem várost jelöl már. Budapest ma ennyit tesz, mint a tanknak neki lehet menni puszta kézzel. Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti, hűség, önfeláldozás, szabadság, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: Légy te is olyan, mint Budapest!

Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest! Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között.

Légy te is olyan, mint Budapest, Budapest: és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában, harcban, füstben és vérben és koromban és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest!

(1956. november 2., péntek)

 

 

Tags: magyar irodalom, vers, versek, villamos Categories: IRODALOM
Related Posts