Egy elmaradott analógolvasó gondolatai

Sárközi Balázs 2017. aug. 11. 0 1

Hogy ki olvas többet? A kiművelt szépirodalomzabáló, aki napi rendszerességgel ebéd után, kényelmesen elhelyezkedve, kötetet – engedjük meg, ebook-ot – ragadva, esetleg – de szigorúan 18 + – kávét és valami dohányterméket lapot forgató keze ügyébe helyezve kultúrát fogyaszt? Vagy a felületes(?) böngésző, a siter, aki reggel pillanyitás után, az iskolába menet a buszon, a tanórák – közben a pad alatt – közti szünetben, hazafelé, baráti társaságban, buliban, lefekvés előtt etc… internetkultúrát, facebookrengeteget, fel-felugró reklámtartalmat, chat/messenger-beszélgetést dekódol? Nem tudhatom…(csak sejtem).

Félünk, hogy a manuális, vagy analóg, vagy hagyományos, szóval az a régi, sima olvasás eltűnik. Azért félünk mert úgy érezzük, hogy ennek tétje van. Mert, hogy… Hát nehéz. De biztos. A vers, a regény, a tragédia, az ezeket generáló nyelvi struktúra felépítése és értelmezése, a nyelvi rendszer képes elrendezni az esztétikum befogadása által a világban szükségszerű jelenlévő deficitet. Na: ezzel vegyél rá egy hetedikest, hogy olvasson.

Próbáljuk meg újra. De akkor fogadjuk el, hogy a mostani gyermekeink másik világba születtek és egy digitális korban élnek. Hát próbálkozzunk egy alter(natív) magyarázattal, a szokásos szépet, értékeket, moralitást, etikát, megrendítést, NAT-os mondatokat és ilyen számukra unalmas jegyeket kiemelő duma helyett. Félve kérdjük – legyen a posztmodern? Hát talán az a korfelfogás hasonlít leginkább a böngésző szelekció hatásmechanizmusához. De most akkor mondjuk szegény gyermekeinknek, hogy az irodalomelmélet is tagadja már az értékek és a műveltség létét, hogy a nyelv, amelyről azt hittük, (és tanítjuk ma…) arra van, hogy érzéseinket, gondolatainkat legpontosabban ki tudjuk fejezni, létünket képesek legyünk körvonalazni, az a nyelv az más, az deficites.[1] Fejtsük ki, hogy valójában a nyelvben megragadott világ kalandjának[2] tekinthető irodalom csak arra jó, hogy ezt a deficitet, a hiányt, káoszt, elfedje, titokban tartsa azt, hogy milyen pontatlan azt mondani, hogy gyümölcs, mert nincs olyan létező. [3] Nem hiszem, hogy valami eredményes lenne. Én sem értem, talán érzem, de hát ki fog emiatt könyvet ragadni?

Persze, irodalomórán valami hermeneutikai szituáció megteremtésével, és a gyermek és a műalkotás párbeszédjének kialakításával, a befogadói attitűd, a cselekvő befogadás elérésével az irodalom létélményét valahogy meg lehetne mutatni. Képzeljük el, hogy egy irodalomtanárnak, egy tehetséges irodalompedagógusnak ez sikerül, egy kiváló osztályközösségben túlnyomó többségében érdeklődést, majd értést és befogadást generál. Akkor is ottmarad a kétség – vajon ezek után fog-e a gyermek szépirodalmat olvasni a fotellel meg minden ilyesmi, vagy ha fog is, az többet jelent-e a digitális világba való belépésnél. A mai felfogás szerint nem. Mert a digitalizáció által úgy rendeződött újra a világ, (és tegyük hozzá, hogy a digitalizációt mindennapi életükbe integrálni képesek számára a kognitív gondolkodás is) hogy az irodalomban a nyelvvel és a nyelv korlátozottságával megragadott részegészek ott sokkal érzékibben, plasztikusabban, valóságosabban és szinkrón módon vannak jelen.[4] Valóban, ez egy másik módszer a világban való eligazodáshoz, a szelekcióhoz és integrációhoz, csak jelrendszerbeli különbséggel. Ez a digitális jelrendszer modellezi, és kompakt módon mediálja a világot, ezer és ezer adategység segítségével valós időben tárja fel a világhiányt, csapongva mutatja az embert és az emberi élet minden egyes szegmensét. Akkor jobb, ha ebben mélyed el a diákunk? – hisz a gyakorlati vagy technikai értelemben vett olvasást itt és végrehajtja! Valóban eltűnhet a lassú, körülményes, lineáris olvasás? Valóban elveszhet Borges könyvtára?

Kép: Open Culture

Még mindig úgy érezzük, hogy ennek tétje van. Ugyanakkor eszünkbe juthat Albert Einstein általános relativitáselmélete, Niels Bohr kvantummechanika-felfogása vagy Edmund Husserl fenomenológiai filozófiája is – mert tulajdonképpen, akár egy vers, ezek a természettudományi és filozófiai gondolatok is ugyanazt a világegészt ragadják meg, csak mondjuk más jelrendszer, a számok és képletek segítségével. És ezek nem sok helyen közoktatási tartamok. Ezek kapcsán azután eszünkbe juthat, hogyha nem lesz hobbiolvasó, szórakozásból olvasó, akkor nem lesz hivatásszerű irodalmár, esztéta és filológus sem? – nem valószínű. Érdekes volna összevetni a humán műveltséggel rendelkezők számát – mi a mérőszám, mik a kritériumok? – a fizikai, matematikai, kémiai műveltségűek számával, azután egy elméleti fizikust megkérdezni arról, hogy aggódik-e a tudományterülete státusán. Persze, a fizikának, matematikának, a kvantumelméletnek és a relativitás tanának gyakorlati haszna van, talán emiatt a presztízse is sokkal magasabb. Ugyanakkor mégiscsak fizika- és matematikatanárból van hiány, az egyetemeken mégiscsak a természettudományi karokon a legkisebb a hallgatólétszám. Az olvasás eltűnése talán csak a hobbiolvasás és a mindennapi ember olvasásának eltűnését jelenti. Sajnálatos, félelmetes. Azonban talán felmerül a kérdés, hogy mit jelent ez. Hogy el kell -e várnunk mindenkitől, hogy képes legyen a nyelvben megragadni a világ kalandját. Azt hiszem, az, aki képes erre, aki szeret olvasni azt mondja, hogy igen, hiszen ez talán életszínvonalbéli többletet jelent számára. Értelmi, érzelmi – félve írva, erkölcsi(?) – többletet is. De vajon az, aki képes dekódolni a felvillanó tartalmakat, aki tud zappelni, és mellette társas interakciókat folytatni, aki eligazodik a nyelvénél jóval kiterjedtebb rendszer segítségével megalkotott világegész szájber-rengetegében, nem csupán kiismerni magát, hanem létélményt szerezni – az nem rendelkezik-e a szépirodalomzabálóhoz képest valami életszínvonalbeli többlettel.

Nehéz volna lemondani Goethéről, de Homéroszról is. Nehéz volna elképzelni anélkül a világot, hogy segít a befogadásában az a tudat, hogy minden egész eltörött, és hogy az a baj, hogy éles kövek között csorog az árok. Nehéz lenne nem érezni vágyat arra, elmondjuk, a physis értelmét és hogy mi miként értjük a hasított faként egymáson heverő világ létét. De veszélyben van-e Eszméletünk ha nem olvassa minden ebéd után a fotelben a zappers generation a Faustot, és kiveszik-e az olvasás, ha az irodalmi szövegek éltetéséhez elengedhetetlenül szükséges befogadás csak az irodalommal foglalkozni kívánók körében valósul meg? Szeretnék megkérdezni egy fizikust, hogy valójában hogyan értelmezzem az általános relativitáselméletet, és hogy szüksége volt-e Bohrnak az atomszerkezet megalkotásához, egy alternatív világegész létrehozásához Søren Kierkegaard hatására – vagy, hogy ő úgy érzi-e ennek a nem tudása életszínvonalbéli hátrányt jelent-e. Valószínűleg igen, a kvantummechanika létélménye ugyanakkor (sajnos?) nem közoktatási tananyag.

Veszélyben van-e az analóg, lassú, hagyományos olvasás? Azt hiszem nehéz eldönteni. Lehetetlen megmondani, hogy eltűnik-e, és hogy eltűnése milyen hatásokat fog generálni. Ha eltűnik, az talán olyan ontológiai hiány, mint az irodalmi műveltségű számára a képletek világegészt leképző sztrádáján felmutatott stoptábla, vagy a digitális világ kiberkapujára kiírt tilos az Á.

 

Borítókép: Observe Nigeria

[1] Vö.: Bókay Antal: Posztmodern alternatíva a kultúra és az irodalom olvasásában. Humán műveltség, nyelv, posztmodern. = = Péter Ágnes – Sarbu Aladár – Szalay Krisztina (szerk.), Éhe a szónak. Irodalom és irodalomtanítás az ezredvégen. Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 1997. 188–204.

[2] Fűzfa Balázs.

[3] Vö.: Bókay Antal: Posztmodern alternatíva a kultúra és az irodalom olvasásában. Humán műveltség, nyelv, posztmodern. = = Péter Ágnes – Sarbu Aladár – Szalay Krisztina (szerk.), Éhe a szónak. Irodalom és irodalomtanítás az ezredvégen. Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 1997. 188–204.

[4] Fűzfa Balázs, De mi lesz velünk az olvasás után. = Fűzfa Balázs (szerk.), Mentés másként. Tanulmányok, esszék, irodalomról, olvasásról, tanításról. Bp., Pont Kiadó, 2012. 84–95.

Tags: ebook, hagyományos könyvek, internet, irodalom, olvasás, Sárközi Balázs Categories: IRODALOM
Related Posts