„Azt, amit leírtam, azt én mindig elhittem”-Örkény: Leltár kicsit másképp

Németh Míra 2017. dec. 1. 0 2

Örkény István saját elmondása szerint mosollyal az arcán született röviddel az első világháború kitörése előtt. Azonban élete -ahogy ő fogalmaz- innentől kezdve folytonos dekadencia. Se tehetségét nem tudta kihasználni, se akaratának érvényt szerezni; apja patikus volt, aki fiának is ezt a sorsot szánta. Célját elérve a túlbuzgó apa nem állt le -ezután fia számára a vegyészmérnöki pályát tűzte ki célul.

Az ifjabbik Örkény becsülettel végigjárta pontról pontra kipipálva apja kívánságlistáját úgy, hogy a háta közepére kívánta mind a patikus, mind a vegyészmérnök szakmát. Hogy mi adott neki erőt? Egész életében tudta, hogy író akar lenni. Végigszenvedte a kötelező utat -az apával való szembeszegülés természetesen akkoriban nem volt a pakliban – de kitartóan várt. Várt, mialatt a patikus szakmát kitanulta (“mondván, ha ennek végre vége, írhatok”), ám ezt egy újabb egyetem követte („már csak négy és fél év, és írhatok”), de ezután kitört a háború, és az írói remények ismét elszálltak – az ifjú Örkényt a frontra rendelték, majd elfogták, a fogságban pedig újabb nemkívánatos négy és fél év telt el. Ez idő tájt azonban Örkény titokban ugyan, de írt. Így jellemzi ezt az időszakot: „titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. Talán ez az oka, hogy mindig szűkszavúságra törekedtem, rövidségre, pontosságra, a lényeget keresve, sokszor kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkezőtől nem sok jót várhattam.”

Aki csak egy kicsit is ismeri Örkény pályáját, tudja, hogy a humor, az irónia és a groteszk leghíresebb műveinek alappillérei. Gondoljunk akár az Egypercesekre; olvashatjuk metrón, kádban, ágyban, kiülve a hintaágyra szép nyári napon, beülve a fotelba hideg téli napon, éjjel, nappal, reggel, este -mindig szórakoztatóak lesznek, megnevettetnek, ugyanakkor korántsem ennyi ezeknek a műveknek a célja. Mert mindig van mögötte valami, ami a könnyed szórakozás mellett azért mélyen gondolkodóba ejtheti az olvasót. Örkény azonban (ha néha-néha ezt a mélységet nem találnánk), megnyugtat bennünket a következővel:

 

„Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba.
Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!”

 

Örkény élete olyan, mint egy eltúlzott kalandfilm és dráma keveréke, amit ha néznénk, nemegyszer lenne ilyen gondolatunk: „na azért ez már mégiscsak sok lesz!” Úgy vélem, ez a túlzás a műveire is jellemző (lásd: groteszk), sőt, kihatással volt rájuk. Vagy éppen fordítva? Groteszk humora és kifordított szemlélete segítette őt élete nagy drámáiban, „kalandjaiban”? E kérdésre lehet, hogy már sosem kapunk választ. Mindenesetre Örkény élete (mind a magánélete, mind a munkássága) példátlanul izgalmas, ám e cikk célja nem az önéletrajzának taglalása (ahhoz valószínűleg egy többéves cikksorozat sem lenne elég), hanem egy kis tisztelgés előtte az egyik igazán sajátos versének újrafeldolgozásával.

Remélem, kellőképpen groteszkre sikerül a feldolgozás, amelynek olvasása közben felmerül majd az olvasóban: „na azért ez már mégiscsak sok lesz!”

 

 Örkény István: Leltár

dombos táj (zivatar után)
3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
csönd

Németh Míra: Leltár -kicsit másképp

A fogorvostól igyekeztem hazafelé a dombos tájon biciklim pedáljait sebesen taposva (nem túl bölcs dolog zivatar után). Boldog voltam, hogy végre kiszabadultam a fogorvos karmai közül, bár az amalgámtömés a jobb alsó nagyőrlőmben még mindig kényelmetlennek tetszett.  Éppen ezt a furcsa kis anyagot ízlelgettem nyelvem hegyével gyanútlanul, amikor szemem fölső perifériájából az égen a három (ártalmatlannak tűnő) gomolyfelhőn túl három (ártalmasnak tűnő) sötét árnyat is észleltem.

Kénytelen voltam abbahagyni az amalgámtöméssel való foglalatoskodást; éreztem, hogy ez most egy igazán feszült helyzet. Még sebesebben kezdtem tekerni. Észrevettem a jól ismert halastavat, mely Liz néni házától egy köpésre található, és amely gyermekkorom központi helyszínét képezte; unokatestvéremmel, Jones-szal rengeteg közös élményt gyűjtöttünk itt, míg maga mögött nem hagyta a zord angliai tájat és sodorta az élet Amerika felé- ám a gondolatfolyamom ezen pontján rádöbbentem, hogy jelen helyzet nem alkalmas a nosztalgiára. Felpillantottam. A sötét árnyak közeledtek felém (a gomolyfelhők pedig egész érdekes alakokat vettek fel, de ezzel nem értem rá foglalkozni). Mire visszapillantottam a halastó irányába, már egy gátőrház is állt mellette, pedig fejemet tettem volna rá, hogy az sosem volt ott. Nem volt időm azonban eltöprengeni ezen a misztikus történésen, mert épp menekültem. Ekkor egy férfi kiáltott felém az ablakon kihajolva, de ahhoz még messze voltam, hogy hangját vagy arcát felismerjem. Nem is érdekelt személyazonossága – minden jobb a sötét árnyaknál (és persze a furcsa formájú gomolyfelhőknél).

A jegenyesor mellett egyre sebesebben közeledtem a célom felé, a sáros úton azonban egyre félelmetesebb volt a közlekedés. Őszintén szólva ekkor megértettem a sebességkorlátozás értelmét. Próbáltam kicselezni üldözőimet – akik immár nem az égről figyeltek, hanem velem egy szinten, pár méterre a hátam mögött követtek, mit követtek, suhantak utánam-, de ha ki is térhettem volna előlük, a sárban hagyott kerékpárnyomokat követve úgyis megtaláltak volna. Nem használhattam észt vagy logikát; itt csak a szélsebes tempó segíthetett. Mikor a gátőrház már csak pár méterre volt tőlem, egy újabb kiáltással, az előbbinél hangosabbal kiáltott felém a segítőm, aki gyorsan kitárta az ajtót, hogy leszállnom se kelljen a járműről, így nagy lendülettel áttekertem a küszöbön, majd egy hirtelen lefékezéssel megálltam. Gondoltam, szusszanok egy picit, ám eszembe jutott, hogy egy ajtó valószínűleg nem képes megfékezni három ilyen misztikus lényt (amelyekhez talán a Lugosi Béla által alakított drakulatípus állt a legközelebb, nem ám a mai 21. századi ficsúr vámpírok), ám az ablakon kikémlelve már nem láttam őket sehol. A szél is csendesedett, csupán egy autót láttam, aminek csomagtartóját egy szoknya csapkodta. Már szinte unatkozni kezdtem (így, hogy a sötét árnyak és a férfi is eltűnt), úgyhogy a gátőrházat kezdtem vizsgálgatni. Csupán egy pár szandál, egy női bicikli és egy milflőrmintás blúz hevert a földön. A blúz zsebe kidudorodott. Mivel a férfi még nem került elő, gondoltam, megnézem a zseb tartalmát. Legnagyobb megdöbbenésemre tele volt amalgámtömésekkel. Ki az a megszállott, aki amalgámtöméseket gyűjt a zsebében? Gondoltam.

Ekkor azonban kintről egy, az előzőeknél még hangosabb kiáltás ütötte meg a fülemet, ám mire az ablakhoz értem, már nem láttam senkit – csak újabb kerékpárnyomokat a sárban.

A kilincs hirtelen megmozdult. Benyitott a férfi, a segítőm, de még mindig nem láttam az arcát tisztán, de éreztem, hogy ismerem. Az ajtó és az ablak egy villámlás kíséretében hangos robajjal becsapódott, a férfi pedig végre lámpát gyújtott. Háttal állt nekem, így még mindig nem láthattam az arcát. Ám azt láttam, hogy valamit kavargat egy kisebb üvegcsében, ami addig elkerülte a figyelmemet. Mikor kissé arrébb állt, észrevettem, hogy az üvegcsében nem csupán folyadék van -hanem amalgámtömések is. És mikor a férfi megfordult, kezében az üveggel, végre felismertem. Az üvegen pedig ott díszelgett: kloroform. Első pillanatban konstatáltam, hogy tévedtem és igenis van rosszabb a sötét árnyaknál és a furcsa alakú gomolyfelhőknél.

A férfi fehér köpenyében, annak zsebében orvosi szerszámokkal és kezében a kis üvegcséjével egyre csak közeledett, de nagyon lassan, mintha még adna időt rá, hogy nosztalgiázzak, végiggondoljam az életemet, vagy csak a hatás kedvéért. A gondolataim kavarogtak. Ismerek érdekes fétisű embereket, Liz néni például banánbefőttet készít, Jonas gyűjti a pókja levedlett kutikuláját (ez a pók „bőre”), Michelle néni még 80 évesen is fehérborral issza a kólát, na de klorofromba áztatni a páciensek amalgámtömését, az már mégiscsak túlzás. És bár reszkettem, azért mégiscsak volt valami komikus a helyzetben.

A fogorvos felém tornyosult. Kinyitotta az amalgámgyűjteményét. Szép lassan egyre feljebb és feljebb emelte, láttam a szemem alsó perifériájából, de nem mertem lenézni. Mikor azonban már a szagát is éreztem, lassan kezdtem lenyugodni. Már éreztem, ahogy az orromhoz ér a doboz pereme, és aztán egyszer csak…

Csönd.

Tags: Egypercesek, irdodalom, Leltár, Örkény Categories: IRODALOM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts