A galacsin – Hegyi Damján írása

f21.hu 2017. dec. 24. 0 1

Kafka “szörnyű férge” most egy apró szargalacsint görgetve vág át a vizes szántóföldön, hogy egy új korszak első hírmondója lehessen. 

A. C.-nek

Emil, a svábbogár, görgette maga előtt a galacsint. Ezen néha maga is meglepődött, mivel a ganajtúróbogár született ezen poszt betöltésére, de a meglepettséget egyből monoton érzéketlenség követte, s görgette tovább sorsa keresztjét. Életének egyetlen színtere a végtelen nagy szántóföld volt, s mivel ő nem volt idősebb egy hónapnál és október volt, így ő nem tapasztalhatta meg szülőföldjét bevetetten, csak sárosan, földesen és vizesen. Szóval a nedves szántóföldön gurította a galacsint. Alkatilag nem erre volt teremtve, így a szokottnál is nehezebb feladat volt előrehajtani, de eredményesen haladt. Ő is, mint szakavatott kollégái — a ganajtúróbogarak — két hátsó lábát nekivetette a ganajdarabnak, a mellső lábaival meg tolta magát „hátra”(előre). Éppen esőzés utáni volt az idő, szóval, ha egy ember arra tévedt volna, két lépés után biztos beleragad a nagy sárba. Emil így gurította galacsinját sárdombra fel, sárdombról le. Néha meglátott egy földből kikandikáló kukacot, vagy egy rovartetemet. Ő azonban ügyet sem vetett ezekre, csak tolta a bélsárlabdát a sárban.

Az ég sötétkék volt, csak néhány fénysugár világított át a felhők rései közt, varjak károgtak, a latyak, mint hatalmas óceán terült el a síkságon, amikor Emil odaért egy villanyoszlop lábához. Ha már ideért – gondolta – felmászik, s a villanypóznán folytatja útját, mert hát itt lent úgyis jönne valami madár, vagy macska, vagy valami szörnyűséges bestia, ami egyből elkapná szerencsétlen Emilt. Lerakta a galacsint, aztán az oszlop lábához tipegett. A fejét a betonnak nyomta, úgy nézett fel a póznáig, mérte a távolságot. Úgy maradt egypár percig, sóhajtott egy nagyot – már amekkora egy svábbogártól kitelik – majd visszaszaladt a galacsinért. Most azonban nem a hátsó, hanem a mellső lábaival rugaszkodott neki, hogyha egyszer véletlenül visszapottyan, ne szegje nyakát az ürülékdarab. Odagurigázott a villanyoszlop lábához, visszaszámolt háromtól – három, kettő, egy – és hirtelen nekinyomta a galacsint a betonnak. Az először csak megfeszült, majd elkezdett csigalassan felfele vánszorogni.

Fotó: Fülöp Péter/FylepPhoto

Emilen látni lehetett a megfeszült munkát, – már amennyire egy svábbogár érzelmeket tud közvetíteni – szinte izzadt. Egyre feljebb került, már Emil fejénél van, már azon is túl, Emil, mint súlyemelő tartja feje fölött, egyre feljebb és feljebb, a két karja már egyenes, nincs mese, neki is indulnia kell. Hátsó lábaival az oszlop fele kezd el lépdelni, besegít a két középső lába is, már a két lába is ott van az oszlopnál, már hozzáér, Emil megfeszül, először jobb lábát nyomja oda a betonnak, az ízek is megfeszülnek, rátapadnak az anyagra, majd a bal láb is felkerül, Emil már nem kötődik a talajhoz, fent van az oszlopon. Most már csak arra kell figyelni, nehogy a galacsin lepottyanjon. Emil erre a megoldásra – mivel középső lábai a támaszkodásban segítik – nem tud mást tenni, a fejével is nekifeszül a ganajdarabnak. Rendben van, fent vagyunk, most már csak feljebb kéne jutni. Emil svábbogárizmai újból megfeszülnek, az ízek szépen lassan leválnak a betonról, a jobb láb a levegőben, Emil feljebb emeli, majd visszatapasztja. Kész az első lépés. Most a bal következik, ugyanezzel az eljárással. (A jobb és bal lábba természetesen bele kell érteni a középső lábakat is. Jobb-közép és jobb-hátsó, bal-közép és bal-hátsó két lábbá olvadt ebben a heroikus szituációban.) Jobb és bal, jobb és bal, ismételték egymást, robotikusan, egyre gyakorlottabban. Eleinte Emil minden lépés után megpihent, de aztán egyre jobban hozzászokott enyhén szólva kényelmetlen helyzetéhez.

Betonról lévén szó, az oszlop érdes felülete megkönnyítette a dolgát. A galacsin, ahogy gurult előre, egyre szedte fel a piszkokat. Az ég kitisztult, a felhők eltűntek, a nap nyílegyenesen rásütött Emilre, meg a rakományára, ami ettől kicsit megpuhult és így még jobban szedte fel a piszkot, illetve – nem volt finnyás állat (egy svábbogárról lévén szó), de azért megjegyzem – Emil feje egyre jobban nekinyomódott rakományának, és félő volt, hogy beszippantja, s így szerencsétlen állat nem jut levegőhöz. Gyorsan ki kellett találni valamit. Villámcsapásként ért a fejébe, hogy megfordul. Áttette bal mellső lábát a ganaj jobb oldalára, a bal-középsőt felhúzta balra, keresztbe fordult, a bélsárlabdához emelte a hátsó lábát, a bal-középsőt jobb oldalra helyezte. A galacsin a sok ráragadt piszoktól jobban csúszott, és úgy tűnt, mintha kiesne, de Emil hirtelen megtámogatta a szemközti középső lábával. Még egy kicsit fordult, a jobb-hátsót jobbra, a bal-hátsót balra tette, még egy kicsit fordult. Immár fejjel lefelé volt, a testének hátsó fertályával támasztotta a rakományt. A középsőket továbbra is alul (most már a mellsőkkel együtt) használta. Szusszant egyet a veszélyes művelet után. Amit eddig nem láthatott, a kilátás, most háromszázhatvan fokban terült el svábbogárszemei előtt.

A végtelen sártenger, amelyben két sárkupac közti völgyek, mint kráterek tátognak bele a sötétségbe, a láthatáron a magasság miatt már fel-fel tűnő fák miniatűr és halványszürke kontúrjai, az égen az egyetlen test, a napisten szemével, ami szép lassan kezdi égetni főhősünket a rakományával együtt. Emil egyfajta fura katarzist érzett ettől a látványtól. Elborzasztotta, hogy mekkorát zakózhat, de egyúttal boldog is volt, hogy ekkora utat megtett már, s hogy egyáltalán ilyen szépséget láthat. De ezen idő nem a gyönyörködésre termett, folytatni kell az utat. Jól jött ez a testpozíció váltás, Emil svábbogárizmai amúgy is kezdtek beállni. Legalább most kondiban lesznek. Mellső lábaival is meg kellett szoknia a mászást, ezért eleinte lassan haladt, de fokozatosan felgyorsult. Ez idő alatt természetesen nem csak a kilátást nézte, de a földre is le-letekintett.

Isten éjjeli szeme Fotó: Lóránt András

Nézte, hogy távolodik a sártenger, hogy robognak el alatta a betonoszlop lentebb lévő részecskéi. Végül, az Isten tudja mennyi idő megfeszített munka után, felért a villanyoszlop tetejére. Elnézett jobbra, négy darab viszonylag vastagabb villanydrót futott a végtelenségbe, de legalábbis a következő villanyoszlopig, ami Emil svábbogárméretéhez mérve tényleg a végtelennel volt egyenértékű. Elnézett balra, ott is ugyanez a látvány fogatta, esetleg kiegészítve a háttérben fel-felbukkanó fáknak sötétszürkés kontúrjaival. Emil úgy gondolta, hogy nem megy tovább, a galacsin itt lesz a legjobb helyén, felszúrta az oszlop tetejére, ugrált rajta egyet-kettőt, hogy biztosan ne guruljon le, de azért szét se essen, leszállt a szardarabról, kicsit odébb tipegett, éppen hogy csak ne essen le, megnézte a főművét, biccentett egyet svábbogárfejével, majd ráugrott az egyik villanyvezetékre, ami megrázta, és szörnyethalt, a teteme lehullott a sárba.

A galacsin pedig ott maradt a villanypózna tetején. Hirtelen nagy robaj rázta meg a térséget. Az ég egy pillanat alatt elsötétült, a föld remegni kezdett, egyre erősebben, egyre hangosabban, a fák kidőltek, a sárban repedések jelentek meg, a repedésekből víz tört ki, majd a láthatáron feltűnt egy hatalmas, több száz kilométeres özönvíz, ami az egész tájat egy szempillantás alatt elpusztította. Egyvalamit kivéve.

Az Úristen letekintett a Földre, meglátta a villanypóznát. – Én ezen a betonoszlopon fogom újrateremteni az életet!— dörmögte roppant hangerejével. Úgy is lett. A galacsinon egy kis virágkezdemény kezdte bontogatni a leveleit. Ő volt az első lakója a világvége utáni Földnek.

Borítókép: Fülöp Péter/FylepPhoto

Tags: A galacsin, Hegyi Damján, irodalom, novella Categories: IRODALOM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts