A “vidék” védelmében – Sorozatunk bevezető cikke

Madaras Márton 2018. feb. 27. 0 4

Mire gondolunk, amikor azt halljuk, hogy vidék? Bár Magyarország gazdasági és társadalmi berendezkedése alapján sok Budapesten született, vagy felköltözött ex-vidéki ember szemében tényleg csak fővárosunk nincsen felcímkézve a vidék szóval, ugyanaz mégis máshogyan hangzik a ‘kétféle’ szájból… – Szubjektív várvédés következik fiatal újságírónk tollából. –


Mindenesetre egy roppantul összetett fogalomról beszélhetünk, mikor hazánkban megemlítjük a vidék világát, annak definíciós problémáit és az ütköző véleményeket. Nem könnyű egy arany középutat találni az eltérő látásmódok között sem; máshogy fogalmazza meg az, aki a keleti régiókban él, megint máshogy egy nyugati, Európa felé kacsingató megye lakosa és természetesen nem mehetünk el a fővárosi “vidék-kép” mellett sem. Annak érdekében, hogy oldalunknál rendhagyó módon, nagy energiákat megmozgatva tudjuk feltérképezni ezeket a gondolatokat egy sorozatot indítottunk el A “vidék” védelmében címmel, melynek első – az elkövetkezőkben cikkenkénti lebontással is részletezett – írását az alábbiakban olvashatja a kedves olvasó. Ezen cikk funkciója, hogy futólagosan, egyfajta összefoglalásként megemlítse azokat a problémákat, közhelyeket, látásmódokat, gondolatokat, melyek a későbbiekben önálló cikkeket, galériákat és videókat is kapnak majd. 

– A főszerkesztő


… A fővárosiak degradáló jelleggel vidékeznek. Nem akarok történelemórát tartani, de a sztereotip ellentét kialakulásának okát valószínűleg abban is kereshetjük, hogy a korábbi önfenntartó paraszti gazdaságok összeférhetetlenek voltak az államosító szovjetek által (rá/át)szerveződő kolhozokkal. A kommunista-szocialista időszak alatt a vidéki, avagy a vidéki paraszt úgy ivódott bele a köztudatba, mint a „nép ellensége”.  Sajnos úgy érzem, hogy a mai napig jellemző egyfajta negatív képzettársítás, a vidéken, azaz kisvárosokban, falvakban “tengődő” emberekről elejtett lesajnáló ostoba, kulturálatlan jelzők használata. Szerintem ezek erős, túlzó kijelentések és természetesen nem helytállóak.

A kép forrása: www.facebook.com/tibiatya

Sokan elfelejtik, hogy vidék és vidék közt is van különbség; a tájegységek és mikroközösségek elképesztően színesek még egy olyan egynyelvű és homogénnek tartott ország esetében is, mint Magyarország. Először is, hogy szétzúzzuk az előbb felvázolt mítoszt, tisztáznunk kell, hogy Magyarország nem Budapestből és az Alföldből áll. A vidéki ember nem a rónákon csattogtatja a karikás ostorát, miközben pulikutyával terelteti a szürkemarhákat. Bár ez is fontos életkép volna hagyományőrzés szempontjából, emellett azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a vidéki városok igenis fontos és pótolhatatlan kulturális örökséggel rendelkeznek. A legnagyobbak között van például az egri vár, vagy a miskolci református Deszkatemplom, aztán persze ott van a második legnagyobb vidéki zsinagóga Gyöngyösön, ugyanebben a városban a Mátra Múzeum, de Nyugat-Magyarországon, a Dunántúlon is szinte minden városban és településen találkozhatunk kiemelkedő kulturális helyszínekkel és a történelem jeles emlékeivel. Hadd említsük lapunk szülővárosát: Szombathely (Savaria) római kori emlékhelyei látogatók ezreit vonzzák a Savaria Történelmi Karnevál alatt(is), vagy akár Sopron macskaköves várkertjét, vagy éppen Pécs városát, ahol minden sarkon újabb csodába botlunk – a lista rögtönzött, végeláthatatlan feladat lenne a múlt fővároson kívüli jeles emlékeit a teljesség igényével felsorolni.

Különös összetartást érzek a vidéken élő emberek között, ami alatt leginkább a kisebb-nagyobb falvakat értem. Közhely, hogy “faluhelyen” mindenki ismer mindenkit, ez szerintem nagyrészt a kis létszámú lakosságnak tudható be. A falunapok, hagyományőrző ünnepségek erős köteléket alakítanak ki az emberek között, szinte mikrotársadalmakat hozva ezzel létre. Ha egy ilyen helyről érkező vidéki fiatal felkerül Budapestre, azonnal szembesül a nagyvárosi magány problémájával, mivel nem képes olyan biztonságos közeget kialakítani magának, amivel otthon rendelkezett.

Forrás: dunaujvaros.hu

“Messziről jött ember azt mond, amit akar.” – Ennek a vidékies összetartásnak nagy hátránya, hogy amikor új család költözik a községbe, rájuk ragad a gyüttment jelző, és talán soha nem fognak abban a szintű elfogadásban és komfortos összetartásérzésben részesülni, ami a többi bennszülött falulakó számára már adott. Különösen intenzív ez az idegenség-érzet akkor, ha az ember városi-értelmiségi környezetből érkezik a szokatlan életvezetésű falusi létbe, akár az olcsóbb lakhatás, akár munkalehetőség miatt. Ebben az esetben úgy tűnhet, hogy nem csak a gyüttment-szindróma keseríti meg a frissen betelepültek életét, hanem a közös kulturális referenciák hiánya is (nem vágtak még együtt disznót, avagy nem őriztek együtt disznót -nem mindegy). Ám ez a fordítottjára is átcsaphat, mikor a falusi gyermek kerül be a városi-értelmiségi környezetbe és szembesül “a falu gyöngye” szituációval. Ebben az esetben gyakran túl magas piedesztálra emelik a helyiek a környezetükből kinövő fiatalt, aki a városban viszont nem feltétlenül találja a helyét.  Előbbi felvetésünkhöz jól példázza az ehhez hasonló családok problematikáját Kláráék (kérésükre csak a keresztneveket használjuk) esete is, akik megkeresésünkre beszéltek falusi életük kezdeti időszakáról:

„Minden este elsírtam magam, amikor az életünkre gondoltam. Ültem az ágyon és azt kérdeztem a férjemtől: mit keresünk mi itt?” – meséli nekem Klára szenvedélyes kezdeti elfogultsággal. Férjével még a nyolcvanas években költöztek falura. A felajánlott szolgálati lakás és fizetés csábítónak tűnt, friss diplomásként egyébként is örültek bármiféle munkalehetőségnek. Klára a győri Zeneművészeti Főiskolán végzett zongoratanár szakon, azóta is szerelmese munkájának. A nehézségek ellenére mára szeret faluban dolgozni; mindig örül, ha továbbadhatja a zene és a zongora szeretetét.

A gondok inkább intellektuális téren jelentkeztek: őket is elementáris erővel ütötte arcon az a szellemi űr, ami ingergazdagabb szellemi klímához kondicionáltak számára drasztikus változásnak tűnhet. „Győr egy pezsgő kulturális élettel rendelkező város volt (és az most is). Hallgatótársainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel minden héten hangversenyre, színházba, felolvasóestekre, misékre jártunk.” Az egyetem után itt találták magukat barátok, intellektuális partnerek nélkül és tulajdonképpen egyfajta száműzetésként élték meg a dolgot. Csak akkor kezdett kedvezőbbé válni a dolog, amikor az önkormányzat kibővítette a zeneiskolát, s így egyre több szakmabéli érkezett a faluba.

Szerintem Kláráék esete majdnem reprezentatívnak mondható. Úgy sejtem, hogy a legtöbb hasonló szituációba kerülő értelmiséginek egyedül a szellemi partnerek megtalálása segíthet kijutni a szociális letargiából, azonban ez utat nyit egy újabb érdekes társadalmi jelenségnek. Annak, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkező emberek elszeparálódnak a falu többi részétől, ezzel úgy alkotva közösséget a településen, hogy nem integrálódnak a falu tulajdonképpeni magjába.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Nyugat- és Kelet-Magyarország között is jelentős különbség figyelhető meg. Mivel leginkább a keleti országrészre nehezedik mai napig a nyomasztó szocialista hatás, habár nem csupán a kolhozosítás hibáztatható, mint inkább a volt bányavárosok, bezárt gyártelepek ordítanak változásért, valószínűleg ott a legintenzívebbek az anyagi gondok is, emellett a helyiek harminc, negyven, sokszor annál is nagyobb távolságokba járnak el dolgozni reggelente. Elszegényedett falvak tömkelegével találkozhatunk és a roma lakosság körében erősen megfigyelhető a sajnálatos elgettósodás. Kiemelkednek ugyan olyan vidéki végvárak, mint például Miskolc, ott is erősen érezhető még a kommunista éra nyoma. Az ország egyenlőtlen fejlődése miatt belső ellentétek érzékelhetők, amelyek ugyan nem olyan intenzívek, mint az Észak- és Dél-Olaszország közötti, ám azért mindig akad néhány bizalmatlan tekintet, amint kiderül, hogy az ember Borsodból származik.

Lóránt András fotója

Na, és akkor térjünk is rá az oktatásra. Ugye köztudott, hogy a Fazekas mellett labdába se tud rúgni egy jó ideje a legtöbb gimnázium, a legnívósabb egyetemek is Budapesten vannak, és azért a jobbféle általános iskolákat is ott találja meg az ember. Ezen nincs mit cifrázni: az anyagiak okán ott alakultak ki a legjobb közoktatási intézmények. Viszont a vidéki iskolák körében olyan szintű rivalizálások jöttek létre – sok esetben már a legjobb száz közé kerülés miatt is -, hogy nem ritka, hogy az már az oktatás rovására megy. Olyan megfelelési kényszer mellett dolgoznak a tanárok, amibe valószínűleg sokan közülük belebetegszenek. Pedig egyáltalán nincs oka szégyenkeznie a vidéki iskoláknak sem, hisz az egyetemeken egyáltalán nem maradnak el a vidékről jött diákok a fővárosi szaktársaik mellett, emellett a vidéki egyetemeket választók számára örvendetes hír, hogy a Szegedi Tudományegyetem(SZTE) a HVG 2018-as felsőoktatási rangsorában a kiemelkedő második helyen végzett, arról nem is szólva, hogy a lista fizikailag képtelen volna csupán fővárosi kiválóságokból állni.

Ami viszont a bizalmatlanságot illeti, az nem csak a főváros és a vidék, vagy kelet és nyugat közt lelhető föl. Vidéki város és falu közt is ugyanúgy megfigyelhetőek ezek a problémák. Fentebb említettem, hogy a falvak gyakran mikroközösségekbe, mikrotársadalmakba tömörülnek. Viszont már egy kisebb vidéki városkánál is jelentkezik a metropolita elszigeteltség. Az emberek kevésbé ismerik egymást, a szomszédok nem tartják a kapcsolatot annyira szorosan, mint falun élő társaik. A legtöbben belesüppedve a mindennapjaikba családjukon vagy a legközelebbi barátaikon kívül senkivel sem foglalkoznak, ami szöges ellentétben áll az Az én kis falumban meglehetősen groteszk módon karakterizált sztereotipikus falvak berendezkedésével. Ezzel persze nem is lenne gond, azonban úgy vettem észre, hogy ezeken a környékeken kialakult egy hangos kisebbség, aki parasztozik és ócsárolja a falusiakat. Ez leginkább a kisebbségi komplexusban szenvedő embereknél figyelhető meg, akik úgy érzik, hogy beleragadtak a szürke hétköznapokba és zavarja őket, hogy bár városiak, Budapesten mégis vidékinek számítanak. Ki kell azonban hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem ez a jellemző, viszont emiatt alakulhat ki egy bizonyos ellentét a vidéki városok és a közeli falvak lakói közt. Ez legjobban a gyerekek körében figyelhető meg, akik ellesik a különféle társas attitűdöket és normákat a szüleiktől, amiket később az iskolában gyakorolnak a többi gyerek rovására.

Összességében a vidéki életnek megvan a maga varázsa és természetesen a hibái is, ahogy erről számtalan szemszögből olvashattak már, most az én faluról-vidéki csizmámban jártunk. Bár sokkal nagyobb az összetartás az emberek közt és kulturálisan alig-alig, ha egyáltalán elmarad a főváros mellett, azonban a gazdasági lemaradás és az oktatásban felfedezhető megfelelési kényszerből származó bizonytalanságok és ellentétek még a mikroközösségekbe is befészkelték magukat. Az elszegényedés és az elgettósodás a főváros bizonyos részein ugyanúgy fellelhető, azonban a keletibb országrészben ez egész településeket érint, ami egészen elképesztő. Valószínűleg a problémák megoldásáért a magam eszközével küzdök, mert ahonnan jöttem, akár az új magyar narancs; kicsit savanyúbb, kicsit sárgább, de a miénk.


A cikk szerzői és összeállítói: Madaras Márton és Locker Dávid

Borítókép: cnn és 24.hu

Tags: budapest, életmód, főváros, sztereotípiák, vidék Categories: 5PERC
Related Posts