A művészet szerepe a XXI. században

Vekszli Anna 2018. feb. 3. 0 -2

A művészet az emberiség kezében lévő eszköz, amelyet már a kezdetektől fogva, ha kell mankóként, ha pedig a szükség megköveteli, akkor fegyverként használhatunk. Viszont vitatott, és sok embert foglalkoztató kérdés az elmúlt években, évtizedekben, hogy mit jelent ma, a XXI. század technológiai forradalmakkal tűzdelt társadalmának a művészet?

A mai felgyorsult világban nehéz egészen pontosan definiálni a művészet fogalmát. Tele vagyunk ellentmondásokkal és dilemmákkal, amelyek hatására a tartalom sokszor teljesen elszakad a megjelenített formától. A nehezen behatárolhatóság főként a posztmodernt jellemzi. Azt az irányzatot, melyet maguk az irodalomtudományban is elismert személyek is nehezen tudnak pontosan megfogalmazni. A posztmodern indulása előtt, a reneszánsztól kezdve a modern kor  uralta a művészet világát, melynek Max Weber német szociológus és közgazdász a gondolkodásmódját a  “varázstalanítás” szóval jellemezte. A köztudatba úgy égett be ez a rendszerezés, hogy az egymást követő korszakok feladata, hogy felülírják, megváltoztassák a korábbi látásmódokat. Ez valamiképp máshogy alakult e két gondolkodásmód között, és a posztmodern nem csak felülírja, de építkezik is az elődeiből, meghatározása ezért is nehézkes. Orbán Ottó, a 20. század végi magyar irodalom egyik legjelesebb alakja szerint a posztmodern akkor vette kezdetét, mikor a könyvtárakba elhelyezték a központi számítógépeket, melyek hatására az ember nem veszi a fáradtságot arra, hogy maga fedezze fel ily módon a papírra kódolt “művészeteket”, hanem erre egy számítógép memóriáját és virtuális egységeit hívja segítségül. Neves munkája Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének parafrázisa, ami hűen tükrözi a fent említett gondolkodásmódot és a romantika költőjéhez hasonlóan erős iróniát és cinizmust ró a társadalom orra alá:


Orbán Ottó: Gondolatok egy személyi számítógép szövegszerkesztő programjának memóriájába elmentve

Hová lépsz most, gondold meg, Időutazó,
a tizenkilencedik század hírhedett balekjai közé,
a honfikörbe, ahol a hímsoviniszta macho férfiak
tiszte a rendrakás a világ dolgai közt, miközben
a fennkölt eszmék úgy szállonganak fürtös fejük körül
akár a pipafüst… De röhöghetünk-e elődeink
romantikus túlzásain? A stílusukon példának okáért?
„A csillagászat egy vak koldusasszony
condráin méri a világokat?” – Naná – vigyorgunk –,
nem csak koldusasszony, hanem még vak is! –
A költészet mindig is nagyon értett ehhez:
látomást lobbantani ésszerű alku helyett.
Hanem egy őrült világban mi az, hogy ésszerű?
És másfél évszázaddal több csalódás bölcsebbé tesz-e?
Előre megy-e a világ vagy hátra? Vagy épp egyhelyben áll?
Vagy egy adott pont körül kering? Vagy hullámként mozog?
Egy-két emberöltő, és láthattunk kipukkadni két utópiát is…
Két világháború, százmillió halott.
Az emberfaj sárkányfog vetemény.
A termőtalajt ezután előírás szerint
bőven trágyázzuk tudományos kreativitással,
s kihajt a történelem szerencsevirága;
lottón húzzák ki, pusztít-e, teremt-e?
Minden kor megtermi a maga szörnyeit:
Hitlert, Caligulát, embernyúzó asszír királyokat
(ez nem költői kép: szép asszír szokás volt
elevenen megnyúzni a hadifoglyokat) –
a rossz mindig logikusan következik a világszerkezetből,
a jó viszont mindig szabálytalan,
kavics a fogaskerekek közt, géphiba…
Szavakban, költészetben, szappanbuborékban
reménytelenül reménykedőknek,
mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt
és minden eddiginél tökéletesebb világban,
hol hallani már a gének énekét?
Kimondani, amit elődeink, a balgák
és balekok már annyiszor kimondtak,
a hagyományos, közép-európai „mégis”-t?
Világnagy éjszaka. A rádióban Ekhnáton himnusza szól:
fordítsd felénk fénylő orcádat, Napvilág!


René Magritte: A képek árulása
Magritte a pipa alá a következő szöveget festette: „ez nem egy pipa” (Ceci n est pas une pipe), mely ellentmondásnak tűnik, de gyakorlatilag igaz – a festmény nem egy pipa, ez a pipa képe. Ahogy maga mondja:
“Egy képet nem szabad felcserélni a dologgal, amit az ember megérinthet. Meg tudja tömni az én pipámat ? Természetesen nem. Ez csak egy vázlat. Ahogy rá is írtam a képre, hogy ez nem egy pipa, az úgy is van. A narancsszelet másolata egyáltalán nem ehető.”

A technikai fejlődés során rengeteg, eddig ismeretlen felületen adódik lehetőség új irányzatok kibontakozására. A klasszikus művészeti ágak skálája elképesztő ütemben szélesedik, így már beszélhetünk tetoválóművészekről, graffitikről, a testfestészetről és egyre több digitális művészeti ág jelenik meg, például a számítógépes grafika vagy az animáció. Bár ezek az új ágazatok sok, konzervatívabb gondolkodású műkedvelő számára messze állnak bármilyen  művészeti alkotómunkától. – Ezzel feltétlenül nincs is gond, mondhatjuk akár azt is, hogy a technológia gyors, szinte pár évtized alatt berobbant elképesztő fejlődési tendenciája azt a problémát hozta magával, hogy túl szűk változási határvonalat húzott egy ideje múlt és egy futurisztikusan új gondolkodásmód, világlátás közé. Nem beszélhetünk lefolyási, vagy megszokási időszakokról, hiszen bőven egy emberöltőn belül történt meg a drasztikus változás.

Az újítások összességében nem változtatnak az alapvető elemen, a keresésen, amely a lényegét adja az alkotásnak, legyen szó akár a lázadás valamely formájáról, vagy egy nyugalmat nyújtó, csendes dimenziókat feszegető műről. A művészet a modernizálódás által frissességet kap. Mivel nehezen tudjuk behatárolni magát az esztétikumot, így sajnos akaratlanul is felületet biztosítunk az „álművészeknek”, hiszen nincs egy meghatározott sémánk ami alapján elkülöníthető lehetne a valódi érték a látszólagostól. Idő kell, míg kialakulnak az ideák és az elvárások egy új művészeti ág minőségi meghatározásában. Természetesen ezzel semmi probléma sincs, mert ha a művészetet bizonyos keretek közé akarnánk zárni, az olyan lenne mintha egy madárnak levágnánk a szárnyait és kilöknénk a fészekből, mondván, hogy hát ennek így kell lennie, de azért repüljön. A szabadság rettenetesen fontos, és még, ha oly áttekinthetetlennek is tűnik a kor embere és a kapcsolat a művészettel, akkor is tisztában kell lennünk a jelentőségével.

Igaz, hogy sokszor érezzük; a kortárs művészet a peremre sodródott, de bízzunk benne, hogy sikerül kilábalni ebből a zűrzavarból és felülkerekedni rajta. Abban, hogy azok akik komolyan foglalkozni szeretnének ezzel és az életüket is feltenni rá, azok megtalálják a módját hogy a rengeteg „készen csomagolt”, futószalagon gyártott művészet helyett valami egészen esztétikailag és minőségileg is értékesebb dolgot adhassanak tovább a jövőnek. Helyet és lehetőséget kapnak arra, hogy ne kelljen beolvadniuk, hanem eredetiségüket megőrizve érvényesülhessenek.

Vasilij Vasiljevič Kandinskij festménye

Marcell Duchamp, a dadaizmus – amely irányzat a mai művészeti irányzatok egyik meghatározó elődje volt – atyja nyilatkozta ezeket a gondolatokat egy vele készített interjú során. Az általa megfogalmazott sorok azt gondolom, hogy ma is határozottan érvényesek, ha a művészet és a korunk kapcsolatát vizsgáljuk:

„Mert úgy vélem, hogy ha egy úriember, egy akármekkora lángész Afrika szívében lakna és nap mint nap rendkívüli képeket festene, anélkül, hogy ezeket bárki is látná, akkor nem is létezne. Más szóval: a művész csak akkor létezik, ha ismerik. Következésképpen: százezer olyan lángésszel számolhatunk, akik öngyilkosok lesznek, megölik magukat, eltűnnek csak azért, mert nem tudták, mit kellett volna tenniük, hogy ismertté tegyék magukat, hogy tiszteletet ébresszenek és megismerjék a dicsőséget. Nagyon hiszek a művész „médium” voltában. A művész csinál valamit, s egy napon a közönség, a néző közbelépésével, közvetítésével elismerik, s így később az utókorra hagyományozódik. Nem hagyhatjuk el ezt, mert végül is ez a két pólus eredménye. Az egyik póluson áll az, aki létrehozza a művet, a másikon az, aki nézi.”

Tags: 21.század, dadaizmus, modern, modernitás, művészet, posztmodern Categories: 5PERC
Related Posts